LizaGazdija

Néhány éve megkaptam az egyik kiadótól az írónő The Senator's Wife című könyvét recenzálásra, és nagyon-nagyon tetszett, azóta is sokszor eszembe jut, mekkora történet volt, milyen sokat lehetett gondolkodni a felvetett problémákon. Amikor egyszer megláttam a BookStation kínálatában a While I Was Gone-t, és leesett, hogy ugyanaz az írónő, azonnal megvettem a könyvet, és reméltem, lesz olyan jó, mint az előző. Nem csalódtam. Jo Beckett ötvenes állatorvos, lelkészfeleség, három, már felnőtt lány anyja. Decens életet él, nem úgy, mint harminc éve, amikor nagyon is hektikus, bohó lány volt - egészen addig, amíg egy brutális gyilkosság ki nem józanította, le nem zárta az életének azt a szakaszát. Egy váratlan találkozás visszarepíti őt abba az időbe, feleleveníti benne azokat az érzéseket, amiket akkor átélt, ráadásul ráterhelnek egy olyan titkot, amit jobban szeretett volna nem megtudni. Erre majdnem rámegy a házassága és a lányaival való kapcsolata, lehet izgulni, vajon sikerül...

Most már csak két hónap és egy hét van az évből, úgyhogy gyorsan megnéztem, hány könyvet kellene még elolvasnom idén. Tizennégyet. Kettőt a várólista-csökkentésre, hatot egyéb kihívásokra (dec. 1. és jan. 1. közti lejáratúak), és még van hat olyan, amit tavaly a téli ünnepekre kaptam, és még nem olvastam el, pedig az volt a terv, hogy idén mindegyikre sor kerül, nem fogom évekig húzni-halasztani ezt. Hát, majd meglátjuk, bár most már nem elég, ha heti egy könyvet elolvasok, ráadásul megkaptam a Paladin második részét, és azt meg mindenképp el kell olvasni, történjen bármi is.

Rohanok haza, mint az őrült, tömöm magamba a vajkrémes kenyeret, hogy mire 17:30-kor becsönget a diák, már túl legyek az evésen, aztán 17:33-kor leesik, hogy jaaa, az a diák ezen a héten kedden jön, nem hétfőn.

Többször is felébredtem, pedig mindig az szokott lenni, hogy este becsukom a szemem, aztán reggel nyitom ki legközelebb, és azt úgy szeretem is. Aztán meg azt álmodtam, hogy ejtőernyős tandemugráson vettem részt, kiugrottunk egy repülőből, nagyon-nagyon gyorsan zuhantunk, meg is ijedtem, hogy most meghalunk, aztán kinyílt az ejtőernyő, akkor meg azon izgultam, hogy el fog törni a lábam a földet éréskor. (Ezt biztosan az angol tankönyvből vettem, ott van egy sztori egy ejtőernyős ugrásról, és valaki eltöri a lábát landoláskor.) Miután felriadtam, remegett kezem-lábam, és most megint nem értem, hogy jut eszébe valakinek kiugrani egy repülőből. Szörnyű volt.

Két hete, október 5-én a Fővárosi Nagycirkusz megrendezte az első Cirkuszparádét. Ez abból állt, hogy az új műsor szereplői, emberek és állatok vegyesen átvonultak a Cirkusz elől a Hősök terére, majd vissza a Cirkusz elé, ahol mindenféle műsorszámok voltak. Én akkor jöttem haza, amikor sorra került a halálkerék. Csak úgy a betonon állították fel, innentől egyértelmű volt, hogy ha az artista leesik róla, összezúzza magát. A pasi majdnem leesett, sőt le is esett, de mivel profi, az esést valahogy ugrássá alakította, így talpra érkezett. Én ekkor úgy éreztem, ennyi elég is lesz, felejtsük el a halálkereket. De nem. Visszamászott, ráadásul ezúttal bekötött szemmel, és aztán megint majdnem leesett. Nem túlzok, tényleg nagyon-nagyon kevésen múlt. Engem ez annyira megviselt, hogy nem bírtam tovább ott maradni, haza kellett jönnöm. Fogják egymás "kezét" :) Kunsztokat adnak elő a Hősök terén, és persze ott az igazgató. Nekem nagyon szimpatikus, hogy minden eseményen ott v...

Tudtam, hogy valamikor ősszel lesz a Spar futása, mert mindig ősszel szokott lenni, de nem tudtam dátumot. Kicsit szomorú is voltam, amikor a tanítványom az egyik hétfői órán mondta, hogy azon a héten vasárnap lesz a futás, mert én addig úgy terveztem, vasárnap végre alszom. Onnantól kezdve viszont, hogy megtudtam, akkor lesz a futás, nem lehetett szó róla, hogy ne menjek el. Úgyhogy szépen előneveztem még akkor este a 7 km-es távra, ami Riska Minimaraton néven futott, majd szombaton elsétáltam a Hősök terére a rajtcsomagért (chip, amiről sosem derült ki, hogyan kell használni, póló, rajtszám, tornazsák, töménytelen mennyiségű reklám). Vasárnap reggel sűrű ködben indultam el itthonról, kicsit izgultam is, hogyan fogunk így futni, de végül is nem volt hideg, meg hát ha már elhatároztam magam, nyilván nem tántorított el egy kis köd. Elég korán kiértem, így láttam a maraton rajtját. Nagyon megható volt, bár nem tudnám megmondani, pontosan miért. Mostanában elég sok mindenen meghatódom. ...

Nekem bajom van a rendszerességgel. Ha gyógyszert szedek, engem a telefonom figyelmeztet, hogy vegyem be a soron következő adagot. Arra szintén a telefonom figyelmeztet, hogy locsoljak, és még így sem sűrűn sikerül. (Emiatt iszonyúan szégyellem magam.) Lehet, hogy hamarosan majd arra is a telefonom fog figyelmeztetni, hogy egyek, mert most már sokadszor kapom magam azon, hogy 8-10 órája nem ettem semmit, és röhejes módon sosem úgy veszem ezt észre, hogy mondjuk nagyon éhes leszek, hanem mindig úgy, hogy rettenetesen megfájdul a gyomrom. Nem szeretnék gyomorfekélyt, ezért rá kell szokni a rendszeres evésre, ezért nem kizárt, hogy tényleg 2-3 óránként majd csörögni fog a telefon, és ilyen szövegekkel fog traktálni, hogy most egyél egy almát, most egyél egy szendvicset, hogy ebédeljél, most vacsorázzál. De most ebben több dolgot sem értek. 1. Hogy lehet elfelejteni enni, most őszintén? 2. Hogy nem vagyok vékony, mint egy gebe, amikor pedig elfelejtek enni?