Sue Miller: While I Was Gone

Néhány éve megkaptam az egyik kiadótól az írónő The Senator's Wife című könyvét recenzálásra, és nagyon-nagyon tetszett, azóta is sokszor eszembe jut, mekkora történet volt, milyen sokat lehetett gondolkodni a felvetett problémákon. Amikor egyszer megláttam a BookStation kínálatában a While I Was Gone-t, és leesett, hogy ugyanaz az írónő, azonnal megvettem a könyvet, és reméltem, lesz olyan jó, mint az előző. Nem csalódtam.

Jo Beckett ötvenes állatorvos, lelkészfeleség, három, már felnőtt lány anyja. Decens életet él, nem úgy, mint harminc éve, amikor nagyon is hektikus, bohó lány volt - egészen addig, amíg egy brutális gyilkosság ki nem józanította, le nem zárta az életének azt a szakaszát. Egy váratlan találkozás visszarepíti őt abba az időbe, feleleveníti benne azokat az érzéseket, amiket akkor átélt, ráadásul ráterhelnek egy olyan titkot, amit jobban szeretett volna nem megtudni. Erre majdnem rámegy a házassága és a lányaival való kapcsolata, lehet izgulni, vajon sikerül-e megjavítani, ami elromlott, megmenteni, ami értékes.

Igazi "felnőtt" könyv. Nagyon sok érdekes témát felvet, amiken megint csak nagyon jókat lehet gondolkodni.

- Érdemes-e felrúgni egy házasságot, menthetetlenül megsérteni a házastársunkat egy kaland kedvéért? Biztos van eset, ahol igen a válasz, de itt nem, és szerintem egyébként sem.

- Ha természetesen, megjátszás nélkül viselkedem, magamat adom, akkor számít-e, hogy egyébként álnéven élek, és minden tényadatban hazudtam? Ettől még ismer-e az, aki azt hiszi, ismer? Joggal haragszik-e meg ránk valaki, aki minket Liciaként szeret, ha kiderül, hogy mi egyébként Jo vagyunk? Sosem gondolkodtam még el ezen, mert én nagyon egyszerűen látom ezt a kérdést: van az igazság meg van a hazugság, és az igazság jó, a hazugság meg rossz. Most elgondolkodtam, napokig töprengtem a kérdésen, és vicces módon így is arra jutottam, hogy a hazugság az csak hazugság, akárhonnan nézzük.

- Mennyit kell tudnia egy gyereknek a szüleiről? Mindent? Semmit? Csak a legfontosabbakat? És a szülő meg tudja ítélni, mi lehet fontos a gyerekének az ő múltjából? Mennyire kell titkolózni a saját gyerekünk előtt? És ha kiderül rólunk valami a gyerek számára, az vajon min változtat? Mindenen? Semmin? Nagyon-nagyon érdekes, ezen még gondolkodom. De hozzá kell tennem, nagyon érdekes élmény, amikor azt hiszed, mindent tudsz az anyukádról, amit csak tudni lehet, mert mellette nőttél fel, nagyon sok mindent mesélt magáról, aztán hirtelen mond valamit, ami számára akár jelentéktelennek is tűnhet, apró, nem fontos részletnek, te meg megdöbbensz, hogy jé, vajon mi van még, amit nem tudok az anyukámról. (Nekem nem volt negatív élmény, mert tényleg nem egy nagy valami maradt ki az addigi mesékből, de azért érdekes volt, és azóta gondolkodom rajta, vajon miket nem tudok az anyukámról.)

- Mi is a megcsalás? A konkrét tett vagy az elhatározás? Rá kellett jönnöm, hogy annak van igaza, aki szerint már az elhatározás is annak számít. Talán nem érdemel olyan súlyos büntetést, mint a konkrét tett, de tényleg nem lehet szó nélkül hagyni. Vagyis visszafelé is feltehető az első kérdés: Érdemes felrúgni egy házasságot a másik - hibás - elhatározása miatt, vagy jobb feldolgozni, hogy képes lett volna megcsalni, és továbblépni? Valószínűleg inkább utóbbi, ha két ember tényleg szereti egymást, főleg akkor, ha már lehúztak egymás mellett huszonöt évet.

- Hogyan lehet védekezni az ellen, hogy megcsaljuk a párunkat? Nagyon tetszett ez a megoldás, amire már én is rájöttem, de nem olyan könnyű kivitelezni, nagyon bátornak kell lenni hozzá. A megoldás ugyanis, úgy tűnik, a következő: el kell mondani a párunknak, hogy vonzódunk valaki máshoz, és aztán együtt megoldani a helyzetet. Mondjuk ehhez nemcsak bátorság kell, hanem jó nagy adag intelligencia is, mindkét fél részéről.

- Ha súlyos hibát követünk el, vissza lehet-e csinálni, lehet-e meg nem történtté tenni, mehet-e utána tovább az élet, mintha mi sem történt volna? Úgy tűnik, hogy nem. Persze lehet vezekelni, lehet törleszteni, de nem lesz már ugyanolyan, ami tönkrement. Nagyon tetszett a regényben, hogy ugyan happy end lett a vége, többé-kevésbé, azért nem gyógyultak be varázsütésre a sérelmek, és a hibáknak nyoma maradt. Ettől lett olyan életszerű a történet.

- Meg lehet-e úszni büntetlenül egy gyilkosságot, ha elég hosszú ideig lapul a tettes? Meg lehet. Nagyon igazságtalan, nagyon szörnyű, de akkor is az a helyzet, hogy meg lehet. Talán jobban is tetszik ez a válasz, mintha az derült volna ki, hogy a rendőrség pillanatok alatt felgöngyölít harminc éves gyilkossági ügyeket. Nem göngyölíti fel: nincs bizonyíték, nincs szemtanú, csak egy vallomás van, amit egyetlen ember hallott - akkor nincs ügy, az áldozat halála megtorlás nélkül marad.

- Hogyan lehet valaki jó anya? Mit kell ehhez tenni? Egyáltalán az anyán múlik-e, hogy jó anyának tartják-e majd a gyerekei? Nagyon érdeke szál volt, és nagyon jó gondolatokat olvastam ezzel kapcsolatban. A legjobban az tetszett, hogy az anyaságnak része, hogy időnként utál minket a gyerekünk, és ez jó, mert ebből is lehet tanulni, hasznos, amennyiben nem állandósul. Pedig nagyon-nagyon nehéz lehet, már csak abból kiindulva, mennyire nehezen viselem, ha bárki is utál, akár olyan is, akihez amúgy semmi közöm.

Lett kedvenc idézetem, persze, hogy lett. Nagyon izgalmas, hogy pont talált meg, amikor Brigivel pont mostanában beszélgettünk arról többször is, kell-e, hogy legyen egy ember, akinek mindent, de mindent elmondunk magunkról, vagy jobb, ha vannak dolgok, amiket csak mi tudunk. Íme:

"It means we need someone to know us as we are – with all we have done – and forgive us. We need to tell. We need to be whole in someone's sight: Know this about me, and yet love me. Please." (Hevenyészett magyar fordítás: "Ezek szerint szükségünk van arra, hogy valaki olyannak ismerjen minket, amilyenek vagyunk, mindenről tudjon, amit valaha tettünk, és megbocsásson. Mindent el kell mondanunk. Szükségünk van rá, hogy legalább egy valaki teljes egészében lásson minket. Tudd meg ezt rólam, és ennek ellenére szeress! Kérlek.")

Nagyon erős, sodró lendületű a szöveg, imádom, ahogy ez a nő ír. Egy esetben sikerült megríkatnia, amikor a házastársak közti feszültséget ábrázolta, mert olyan valószerűen ábrázolta, olyan könnyedén idevarázsolta a szobámba azt a nyomott hangulatot. A gyilkosságot meg annyira naturalisztikusan ábrázolta, hogy egész nap éreztem magamon a késszúrásokat. (Ezért nem nézek horrort: már az olvasás is felidézi a sérüléseket, hát még ha ezt látnám is.)

Utánanéztem, láttam, hogy készült belőle tévéfilm, de még nem döntöttem el, meg akarom-e nézni. Ugyanis a főszereplőnek a filmben csak két lánya van, nem három, és ebből csak az egyik főbb szereplő, én meg nem tudom, tudnám-e élvezni a filmet, ha esetleg az van, hogy kivették belőle a gyerekneveléssel, anya-gyerek kapcsolattal foglalkozó réteget. Meg legyünk őszinték: a 10-ből 5 pontos értékelés sem annyira biztató. Viszont Hallmark, és én hallmarkos filmben még nem csalódtam. Az előzetes alapján túlságosan a gyilkosságra hegyezték ki a történetet, és akkor ez nekem egyáltalán nem tetszik. Nem tudok dönteni.

Egy biztos: innentől kezdve vadászni fogok Sue Miller könyveire. A While I Was Gone meg persze öt csillag.