Mint vasorrú bába a mágneses viharban

Időnként olyan időzavarba kerülök, hogy az szédületes. Az egy dolog, hogy nem mindig tudom, milyen hónapban, egyáltalán, az évnek mely szakában járunk*, és időnként az sincs meg, hogy milyen nap van. Még az a mázli, hogy az automata pilóta mindenhová odavisz akkor is, ha azt sem tudom, mi van. De néha egészen meglepőket tudok húzni.

Az egyik aranyérmestől, talán Szász Emesétől kérdezték a következőt: "2020, Tokió?", mire ő azt válaszolta: "Naná!" Én meg nem értettem, miért 2020-ról kérdezik, amikor előbb még 2016 fog jönni, és akkor is lesz olimpia. Aztán számolgattam, 2016 olimpiai év-e, és arra jutottam, hogy igen, és továbbra sem értettem, miért nem arról kérdezik. Mivel nem találtam a megoldást, hagytam is a francba. Másnap jutott eszembe legközelebb, és akkor megint egy csomót agyaltam ezen, hogy ebben mi a logika. Aznap délután esett le, hogy most nem 2012 van, hanem 2016, úgyhogy valóban 2020 lesz a legközelebbi olimpia éve.

Állítólag amikor az ember kismama, majd anyuka lesz, komoly memóriagondjai akadnak. Bevallom, kicsit félek.


*Erre utal a szombat délutáni alváskor sikeredett álmom is. Nézegettem a csokinyuszikat meg a nyuszis szalvétákat a boltban, be is pakoltam párat a kosaramba, hogy akkor ezennel el is kezdem a húsvéti készülődést. Aztán hirtelen megvilágosodtam, rájöttem, hogy a húsvét még nagyon messze van, mert most épp a szeptember kezdődött el, és még előbb jön a karácsony. Így aztán visszaraktam a nyuszis cuccokat, és mentem tovább.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gumimacik utoljára

Az utolsó hónapom

Gárdonyi Géza: Isten rabjai