Szombat
Szombaton otthon voltam anyuéknál, ebédeltünk, elköszöntünk Zolitól (ő már ma elment Németországba) meg tőlem, aztán anyuék hazahoztak a bőröndömmel együtt. Akkora bőröndöm van, hogy én is simán beleférnék :) El is kezdtem már bepakolni, nagyon fura érzés. Nem rossz, persze, izgalmas meg minden, de akkor is fura. Sosem éltem még külföldön, az eddigi leghosszabb időm tíz nap volt, és azért stresszelek kicsit, hogy milyen lesz, de közben egészen határozott az a megérzésem, hogy jól fogom én ott érezni magam, be fogok illeszkedni hamar. Meglátjuk. Tudni fogjátok, mi újság, mert fogok írni blogot.
Miután hazajöttem anyuéktól, találkoztunk T-vel. Ő kérte, hogy menjünk kalandparkba, amit ugyan még én vetettem fel kb. három hónapja, de aztán nem erőltettem, szóval tökre magától jött elő vele. Amikor leszállt a villamosról, azzal nyitott, hogy hagyjuk ki, mert biztos tök béna meg uncsi, mert átöltözni sem kell, és tök gáz az egész, utálni fogja. Én erre azt mondtam, hogy ha már rászánta magát, talán próbáljuk ki, legfeljebb veszít két órát meg 2800 forintot, aztán többet nem megy mászni, na bumm. Odamentünk, ott is morgott még egy kicsit, hogy csak ekkora az egész, és tök könnyűek a pályák, és a csúszás a legunalmasabb. Az eleje mondjuk tényleg unalmas volt, mert beragadtunk egy nagyobb társaság mögé, akik iszonyú lassan haladtak az akadályokon, de aztán kicsit felgyorsultak, és akkor már jobb volt. Megint a két könnyebb pálya fért bele a két órába, T. mondta utána, hogy ő most leül, mert elfáradt, és komoly-e, hogy én nem vagyok fáradt, és még csúszkálni is akarok. Komoly volt, naná. Mentem is csúszkálni. Tök jó érzés volt, felszabadító, gyakorlatilag repülés. Az nem volt annyira jó, amikor a jobb bokám és lábfejem megsérült, mert túl nagy erővel csapódtam a fának, de mondtam magamban, szó sem lehet arról, hogy most eltört a bokám, amikor mindjárt indulok, és tényleg nem tört el, csak fájt. Ma reggelre jobban, mint tegnap, de még mindig simán járkálok, szóval nem komoly a helyzet.
Már a csúszkálás közben szóba elegyedtünk egy pasival, pontosabban ő velünk. 40 és 50 között járhat, de bizonyos szempontból olyan volt, mintha 14 éves lenne. Valahogy furákat és furán mondott. Tetszettem neki, ez nyilvánvaló volt, mert elég sokat nézett, és minden akadály leküzdéséhez gratulált. A legnagyobb poén az volt, amikor az egyik akadályon becsípte a karabiner az ujjamat, mire én felszisszentem, mire ő: "Hát igen, ez megerőlteti a mellizmot", és közben a mellemet bámulta. T-re úgy hivatkozott, hogy a párom, amire én nem szóltam egy szót sem, ráhagytam. Egy ponton meghívott minket a közösségük istentiszteletére, többször elmondta a címet, és többször ráerősített, hogy vasárnap délelőtt tényleg menjünk el. Kérdezte, járunk-e már, mondtam, nem, erre ő, hogy sosem késő. Ténykérdés, de meg kellett állapítanom, hogy továbbra is nagyon nehezen viselem, ha meg akarnak téríteni. A végén, amíg én csúszkáltam, jól kipletykáltak T-vel. Megkérdezte tőle, a barátnője vagyok-e, mire T. mondta, hogy nem, aztán a pasi azt mondta, olyan csinos kislány vagyok, ami jólesik, még úgy is, hogy én ugye nem voltam ott, csak később értesültem a véleményéről.
A mászás után betértünk a Corvinba, vettünk mindkettőnknek egy-egy pizzát, pontosabban T. meghívott egy pizzára, aztán mindkettőnkének a felét hazahoztuk. Én 6 után nem eszem, a pizzázáskor 8 volt már, hát, meg is kaptam a büntetésemet - hajnalban olyan rosszul voltam, hogy nem tudtam hová lenni. Este még néztünk egy karácsonyi részt a Family Guyból, amit nem ismertem korábban, aztán megnéztük a Sherlockot, amiből így már csak egy rész maradt. T. úgy általában is tök előzékeny volt most, előreengedett az ajtóknál, meghívott a pizzára, mint mondtam, és a pizzásdobozt is kivette a kezemből, mondván, mindig mindent én viszek, és az tök gáz. Azt gyanítom, hogy ő is búcsúzik. Szomorú belegondolni, mennyire másként alakulhatott volna ez az egész, és akkor most mennyire máshol tartanánk, de igazából ennek nyilván így kellett lennie, különben sosem jutnék el külföldre. Most van együtt minden: nincs pasi, nincs Lizám, nincs idős nagymamám, mehetek. Persze, vannak szerencsére szüleim, más családtagjaim, barátaim, de esetükben nem aggódom amiatt, hogy már nem lesznek itt, mire visszajövök. Mindenki itt lesz, én is itt leszek, csak remélhetőleg kicsit más leszek. Még pénteken Tamarával beszélgettünk arról is, milyen lesz hazajönni. Mondtam neki, tartok kicsit attól, hogy ugyanilyen lesz, mint most, ugyanígy egyedül leszek, de szerinte ugyanoda nem tudok visszaérkezni, ahonnan elindulok, mert tele leszek élménnyel, és az élmények formálni fognak, tehát egy kicsit más én fog visszatérni, aki nem fog már visszasüppedni ide. Hát, remélem, hogy igaza lesz.
Miután hazajöttem anyuéktól, találkoztunk T-vel. Ő kérte, hogy menjünk kalandparkba, amit ugyan még én vetettem fel kb. három hónapja, de aztán nem erőltettem, szóval tökre magától jött elő vele. Amikor leszállt a villamosról, azzal nyitott, hogy hagyjuk ki, mert biztos tök béna meg uncsi, mert átöltözni sem kell, és tök gáz az egész, utálni fogja. Én erre azt mondtam, hogy ha már rászánta magát, talán próbáljuk ki, legfeljebb veszít két órát meg 2800 forintot, aztán többet nem megy mászni, na bumm. Odamentünk, ott is morgott még egy kicsit, hogy csak ekkora az egész, és tök könnyűek a pályák, és a csúszás a legunalmasabb. Az eleje mondjuk tényleg unalmas volt, mert beragadtunk egy nagyobb társaság mögé, akik iszonyú lassan haladtak az akadályokon, de aztán kicsit felgyorsultak, és akkor már jobb volt. Megint a két könnyebb pálya fért bele a két órába, T. mondta utána, hogy ő most leül, mert elfáradt, és komoly-e, hogy én nem vagyok fáradt, és még csúszkálni is akarok. Komoly volt, naná. Mentem is csúszkálni. Tök jó érzés volt, felszabadító, gyakorlatilag repülés. Az nem volt annyira jó, amikor a jobb bokám és lábfejem megsérült, mert túl nagy erővel csapódtam a fának, de mondtam magamban, szó sem lehet arról, hogy most eltört a bokám, amikor mindjárt indulok, és tényleg nem tört el, csak fájt. Ma reggelre jobban, mint tegnap, de még mindig simán járkálok, szóval nem komoly a helyzet.
Már a csúszkálás közben szóba elegyedtünk egy pasival, pontosabban ő velünk. 40 és 50 között járhat, de bizonyos szempontból olyan volt, mintha 14 éves lenne. Valahogy furákat és furán mondott. Tetszettem neki, ez nyilvánvaló volt, mert elég sokat nézett, és minden akadály leküzdéséhez gratulált. A legnagyobb poén az volt, amikor az egyik akadályon becsípte a karabiner az ujjamat, mire én felszisszentem, mire ő: "Hát igen, ez megerőlteti a mellizmot", és közben a mellemet bámulta. T-re úgy hivatkozott, hogy a párom, amire én nem szóltam egy szót sem, ráhagytam. Egy ponton meghívott minket a közösségük istentiszteletére, többször elmondta a címet, és többször ráerősített, hogy vasárnap délelőtt tényleg menjünk el. Kérdezte, járunk-e már, mondtam, nem, erre ő, hogy sosem késő. Ténykérdés, de meg kellett állapítanom, hogy továbbra is nagyon nehezen viselem, ha meg akarnak téríteni. A végén, amíg én csúszkáltam, jól kipletykáltak T-vel. Megkérdezte tőle, a barátnője vagyok-e, mire T. mondta, hogy nem, aztán a pasi azt mondta, olyan csinos kislány vagyok, ami jólesik, még úgy is, hogy én ugye nem voltam ott, csak később értesültem a véleményéről.
A mászás után betértünk a Corvinba, vettünk mindkettőnknek egy-egy pizzát, pontosabban T. meghívott egy pizzára, aztán mindkettőnkének a felét hazahoztuk. Én 6 után nem eszem, a pizzázáskor 8 volt már, hát, meg is kaptam a büntetésemet - hajnalban olyan rosszul voltam, hogy nem tudtam hová lenni. Este még néztünk egy karácsonyi részt a Family Guyból, amit nem ismertem korábban, aztán megnéztük a Sherlockot, amiből így már csak egy rész maradt. T. úgy általában is tök előzékeny volt most, előreengedett az ajtóknál, meghívott a pizzára, mint mondtam, és a pizzásdobozt is kivette a kezemből, mondván, mindig mindent én viszek, és az tök gáz. Azt gyanítom, hogy ő is búcsúzik. Szomorú belegondolni, mennyire másként alakulhatott volna ez az egész, és akkor most mennyire máshol tartanánk, de igazából ennek nyilván így kellett lennie, különben sosem jutnék el külföldre. Most van együtt minden: nincs pasi, nincs Lizám, nincs idős nagymamám, mehetek. Persze, vannak szerencsére szüleim, más családtagjaim, barátaim, de esetükben nem aggódom amiatt, hogy már nem lesznek itt, mire visszajövök. Mindenki itt lesz, én is itt leszek, csak remélhetőleg kicsit más leszek. Még pénteken Tamarával beszélgettünk arról is, milyen lesz hazajönni. Mondtam neki, tartok kicsit attól, hogy ugyanilyen lesz, mint most, ugyanígy egyedül leszek, de szerinte ugyanoda nem tudok visszaérkezni, ahonnan elindulok, mert tele leszek élménnyel, és az élmények formálni fognak, tehát egy kicsit más én fog visszatérni, aki nem fog már visszasüppedni ide. Hát, remélem, hogy igaza lesz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése