Tóth Krisztina: Pixel
Többen is nagy rajongói a környezetemben, én pedig tavaly kaptam meg a születésnapomra. Idén már sorra is került. Hiába, ilyen várólisták vannak a polcomon, és akkor a Pixel még örülhet, van könyv, ami 4-5 évet is vár, míg végre hozzájutok, hogy elolvassam.
Olvasás közben először az Ütközések című film jutott eszembe róla, meg az, hogy azt is újra kellene már nézni, majd észrevettem, hogy a fülszövegben használják is ezt a szót. Később eszembe jutott, hogy ez a könyv nagyon hasonlít Simon Márton Polaroidjaira is. A filmre azért, mert rövid betekintést nyerünk egy-egy ember életébe, aztán amikor az illető kapcsolatba kerül valakivel, hirtelen annak a valakinek az életére fókuszálunk. A Polaroidokra azért, mert csak egy-egy kimerevített pillanatot látunk mindenkiből, ritkán ismerjük meg az előzményeket, vagy tudjuk meg, mik lettek aztán a következmények. Amiben egyikre sem hasonlít Tóth Krisztina könyve, az az, hogy minden fejezet címe egy testrész, így a történet végére összeáll egy emberi test, illetve kettő, egy férfié és egy nőé.
Nem egy térben és időben játszódnak a kis epizódok, hanem nagyjából átívelnek a huszadik század Európáján. Nagyon szokatlan volt a narrátor hangja, azt hiszem, még sosem olvastam hasonlót, de tetszett. Csak azt sajnáltam, hogy tényleg csak egy-egy jelenet erejéig látunk bele emberi életekbe, miközben bennem egy csomó kérdés maradt majdnem mindegyik kis fejezettel kapcsolatban. De az igaz, hogy ha csak úgy sétálunk az utcán, és bepillantunk egy-egy ablakon, vagy a buszon belehallgatunk egy-egy beszélgetésbe, akkor is csak annyit fogunk megtudni az adott emberről, nem fog kiderülni se az előzmény, se a következmény, mert ilyen ez az élet.
Nagyon örültem neki, hogy mennyi mindenre felfigyel az írónő, ami mellett más csak úgy elsétál. Megnyugtató, hogy van, aki nyitott szemmel jár. Ettől függetlenül végül négy és fél csillagot adtam a könyvre, mert a hiányérzet csak hiányérzet marad: hiába tudom, hogy nem is kaphatnék képet a nagy egészről, azért nekem hiányzott az a kép. Lehet, hogy akkor én az életre is legfeljebb négy és fél csillagot adok :)
Olvasás közben először az Ütközések című film jutott eszembe róla, meg az, hogy azt is újra kellene már nézni, majd észrevettem, hogy a fülszövegben használják is ezt a szót. Később eszembe jutott, hogy ez a könyv nagyon hasonlít Simon Márton Polaroidjaira is. A filmre azért, mert rövid betekintést nyerünk egy-egy ember életébe, aztán amikor az illető kapcsolatba kerül valakivel, hirtelen annak a valakinek az életére fókuszálunk. A Polaroidokra azért, mert csak egy-egy kimerevített pillanatot látunk mindenkiből, ritkán ismerjük meg az előzményeket, vagy tudjuk meg, mik lettek aztán a következmények. Amiben egyikre sem hasonlít Tóth Krisztina könyve, az az, hogy minden fejezet címe egy testrész, így a történet végére összeáll egy emberi test, illetve kettő, egy férfié és egy nőé.
Nem egy térben és időben játszódnak a kis epizódok, hanem nagyjából átívelnek a huszadik század Európáján. Nagyon szokatlan volt a narrátor hangja, azt hiszem, még sosem olvastam hasonlót, de tetszett. Csak azt sajnáltam, hogy tényleg csak egy-egy jelenet erejéig látunk bele emberi életekbe, miközben bennem egy csomó kérdés maradt majdnem mindegyik kis fejezettel kapcsolatban. De az igaz, hogy ha csak úgy sétálunk az utcán, és bepillantunk egy-egy ablakon, vagy a buszon belehallgatunk egy-egy beszélgetésbe, akkor is csak annyit fogunk megtudni az adott emberről, nem fog kiderülni se az előzmény, se a következmény, mert ilyen ez az élet.
Nagyon örültem neki, hogy mennyi mindenre felfigyel az írónő, ami mellett más csak úgy elsétál. Megnyugtató, hogy van, aki nyitott szemmel jár. Ettől függetlenül végül négy és fél csillagot adtam a könyvre, mert a hiányérzet csak hiányérzet marad: hiába tudom, hogy nem is kaphatnék képet a nagy egészről, azért nekem hiányzott az a kép. Lehet, hogy akkor én az életre is legfeljebb négy és fél csillagot adok :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése