Gabriel Garcia Márquez: Száz év magány
Ez is régi adósságom volt, bár nem egy embertől hallottam, hogy 25-26 éves kornál előbb nem érdemes olvasni. Igazából azt gondolom, érdemes lett volna előbb is, legfeljebb mást nyújtott volna. A szerelemről és más démonokról című könyvvel kezdtem Márquezt, és az nagyon tetszett nekem, mert nagyon vonz a mágia és a babonák világa. Reméltem, hogy a Száz év magány is hasonlóan jó lesz.
A regény a Buendía-család életet követi hat generáción keresztül, velük együtt pedig Macondo város születését, felvirágzását, hanyatlását, végül pusztulását. Attól vált számomra különlegessé a történet, hogy nagy egyetértésben megvan benne egymás mellett a mese és a valóság, olyannyira, hogy hajlamos voltam a valószerűtlent, a mesét is elhinni. Végül is miért ne történhetne meg olykor egy-egy varázslatos eset?
Mondják, mindenkinek megvan a keresztje. A Buendíáknak is, nem is kicsi: magányra vannak ítélve. Akár egy tucatnyian élnek a dinasztia házában, akár ketten, mindig mindenki végtelenül magányos, mert sosem együtt élnek, csak egymás mellett, ezért aztán mindenki szenved. Legjobban az üknagymama, Ursula, aki a öt generáción keresztül élvezheti közvetlen közelről, ahogy a leszármazottai tönkreteszik magukat meg a környezetüket. Egyszer, amikor már valahol hetven év körül jár, és még mindig van neki nyolcvan, bár erről szerencsére nem tud, ki is fakad: "Ezt már kívülről fújom! Olyan, mintha körbejárna az idő, és most visszaértünk az elejére!" Ekkor sajnáltam meg úgy igazán.
Nem mindig könnyű követni, hogy ki kicsoda, mert minden generációban van egy-két José Arcadio és Aureliano, de amíg minden nap haladtam a könyvvel, nem volt gond. Akkor kezdődtek a bajok, amikor elmentem Angliába, és nem a Száz év magányt vittem magammal, mert akkor kicsit elveszítettem a fonalat. Egyszer majd újra kéne olvasni a regényt mondjuk három nap alatt, akkor valószínűleg meg bírnám jegyezni, ki kinek a gyereke, és ki melyik generáció tagja.
A kedvenc szereplőim Ursula és Melchiades lettek. Ursulát nagyon sajnáltam amiatt, amit rá mért a sors, és csodáltam azért, amilyen méltósággal elviselte. Melchiadest mindjárt az elején megszerettem, amikor az első Buendía életének fontos szereplőjévé vált, és alig vártam, hogy végre kiderüljön, milyen jóslatot hagyott a családra a titokzatos tekercseken. Amikor a regény legvégén végre sikerült megfejteni a tekercseket, és minden kiderült, nem okozott csalódást.
A regény természetesen öt csillagot kapott a Molyon, és az a gyanúm, hogy fogok még olvasni Márqueztől. A mágikus realizmus régóta kedves nekem, és Márquez ennek kitűnő művelője.
Mondják, mindenkinek megvan a keresztje. A Buendíáknak is, nem is kicsi: magányra vannak ítélve. Akár egy tucatnyian élnek a dinasztia házában, akár ketten, mindig mindenki végtelenül magányos, mert sosem együtt élnek, csak egymás mellett, ezért aztán mindenki szenved. Legjobban az üknagymama, Ursula, aki a öt generáción keresztül élvezheti közvetlen közelről, ahogy a leszármazottai tönkreteszik magukat meg a környezetüket. Egyszer, amikor már valahol hetven év körül jár, és még mindig van neki nyolcvan, bár erről szerencsére nem tud, ki is fakad: "Ezt már kívülről fújom! Olyan, mintha körbejárna az idő, és most visszaértünk az elejére!" Ekkor sajnáltam meg úgy igazán.
Nem mindig könnyű követni, hogy ki kicsoda, mert minden generációban van egy-két José Arcadio és Aureliano, de amíg minden nap haladtam a könyvvel, nem volt gond. Akkor kezdődtek a bajok, amikor elmentem Angliába, és nem a Száz év magányt vittem magammal, mert akkor kicsit elveszítettem a fonalat. Egyszer majd újra kéne olvasni a regényt mondjuk három nap alatt, akkor valószínűleg meg bírnám jegyezni, ki kinek a gyereke, és ki melyik generáció tagja.
A kedvenc szereplőim Ursula és Melchiades lettek. Ursulát nagyon sajnáltam amiatt, amit rá mért a sors, és csodáltam azért, amilyen méltósággal elviselte. Melchiadest mindjárt az elején megszerettem, amikor az első Buendía életének fontos szereplőjévé vált, és alig vártam, hogy végre kiderüljön, milyen jóslatot hagyott a családra a titokzatos tekercseken. Amikor a regény legvégén végre sikerült megfejteni a tekercseket, és minden kiderült, nem okozott csalódást.
A regény természetesen öt csillagot kapott a Molyon, és az a gyanúm, hogy fogok még olvasni Márqueztől. A mágikus realizmus régóta kedves nekem, és Márquez ennek kitűnő művelője.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése