Szerencsesüti

„Nem lehet tudni, milyen mély egy pocsolya, míg bele nem lépünk.”
Arthur Bloch: Murphy törvénykönyve

Erről Liza tudna mesélni, ha élne még szegény. Az egyik kirándulásunk alkalmával úgy csinált, mint a rossz kisgyerek, amikor elemében van: minden egyes pocsolyába belelépett. Direkt, szánt szándékkal. Gyakorlatilag pocsolyától pocsolyáig szaladgált, és mindegyikbe beletapicskolt. Hosszú órákon át mentünk, mentünk, majd amikor kiértünk a tisztásra, aminek a túlsó felén ott parkolt a kocsi, láttuk, hogy van még egy utolsó pocsolya, ami kicsit nagyobb területet foglal el, mint az addigiak. A kocsitól mintegy ötven méterre tehát Liza nagy boldogan belecsobbant a pocsolyába, és azon nyomban el is süllyedt - ugyanis sokkal mélyebb volt a víz, mint amire ő számított. Azt a döbbenetet az arcán! Azt sosem fogom elfelejteni. Az lett a vége, hogy két-három tempót még úsznia is kellett, hogy kijusson, és aztán a nálunk található összesen tíz darab zsepivel próbáltuk kivakarni a sárból, hogy apu engedje beszállni a kocsiba.

Örök emlék, nyilván :)