Miguel de Cervantes: Don Quijote

Régi adósságom volt már. Nagyon régóta el akartam olvasni, csak mindig akadt jobb dolgom, amikor ránéztem a két kötetre, amik egyenként is 500 oldalasak. Végre rászántam magam, hiszen Don Quijote története alapvetően vicces, már az alapján, amit tudtam róla eddig. Nagyon szerettem volna szeretni. De csak részben sikerült. (Most kicsit csalok, és a molyos értékelésemet másolom be, mert úgy érzem, ennél többet nem tudnék mondani a könyvről most sem.)

A legnagyobb bajom, hogy sokszor vontatott volt, untam. Amikor Sancho mindenféle ügyekben igazságot tesz, az első kettő még érdekes volt, de a harmadiknál már úgy éreztem, fölösleges ezt ennyit ismételgetni, értjük, lapozzunk. És ilyenből nagyon sok volt. Cserébe voltak tényleg jó fejezetek, például Az oktalan kíváncsi meséjét mindenképpen megérte elolvasni, bár az is legalább kétszer olyan részletes, mint kellene.

A másik nagy bajom, hogy én a legtöbb „mulatságos” kalandot egyáltalán nem éreztem mulatságosnak. Engem nem szórakoztat, hogy emberek lépten-nyomon megaláznak és kikezdenek valakit, aki szemmel láthatólag nem normális, vagy legalábbis igyekszik ezt a látszatot kelteni. Szerintem a földön fekvőbe nem rúgunk bele, és nekem erősen úgy tűnt, hogy Don Quijote bizony a földön fekszik. Sajnálni lehetett volna azért, mert ennyire nagyon ki akar lépni ebből a világból, át egy alternatív valóságba, esetleg lehetett volna vele együtt játszani, még azt is megértettem volna, ha sokan kinevetik, de ez a sorozatos átverés, kihasználás, megalázás nem tetszett. Akkor sem, ha esetleg tényleg ilyen az ember.

Meglepett Sancho karaktere. Amennyit tudtam a történetről, az alapján arra számítottam, azért fogja kísérgetni a Búsképű lovagot, hogy legalább egy beszámítható ember legyen mellette. De nem. Nagyon nem. Néha úgy éreztem, Sancho még súlyosabb eset, mint a gazdája. Vagy csak még jobban szeretett volna másik világban élni, nézőpont kérdése.

A legjobban Cervantes humorát szerettem. Az elején, amikor felsorol mindenféle könyveket, mert illik a lovagregény elején könyvekből idézni, és köztük van egy saját műve, az valami akkora geg, hogy többször elolvastam a jelenetet. Vagy amikor az ál-Don Quijotéről beszél, amit valami csaló írt, és aztán olvastam egy molyos egy értékelésben, hogy az tényleg megtörtént. (A könyvben nem olvashattam, ugyanis a tartalomjegyzékben hiába szerepel az utószó oldalszámmal, nincs annyi oldal a könyvben, így aztán utószó sincs benne.) Sancho rengeteg közmondása is humoros, néhány olyan kalandon is jól szórakoztam, amikor Don Quijote maga kereste a bajt, nem mások keverték bele. És nagyon jók a bölcsességek, amiket megfogalmaz akár ő, akár Sancho. Ha más pozitívum nem is lett volna a könyvben, már csak ezért is megérte volna elolvasni. Meg a befejezésért. Ott aztán már senki nem bántotta a hőst, mindenki sajnálta, úgyhogy végre megkapta, ami az elejétől járt volna neki: hogy tisztelettel, szeretettel bánjanak vele.

Don Quijotét a szívembe zártam, a regényt nem. Talán érdemesebb lett volna valamelyik rövidített változatot olvasnom, nem ezt az 1000 oldalasat. Egy hónapig küzdöttem vele, nem volt könnyű harc. És szomorú vagyok, hogy nem szerettem igazán, de vigasztal, hogy a Magyar Színház feldolgozása zseniális, legalábbis én oda meg vissza voltam tőle, amikor két-három éve láttam. A regény három és fél csillagot kapott az ötből.