Alice Sebold: Almost Moon

Tavaly olvastam a Lovely Bonest ugyanettől az írónőtől, és az nagyon-nagyon tetszett, ezért elhatároztam, hogy fogok még tőle olvasni. Már majdnem azt mondtam, hogy látszik, mennyit fejlődött ettől a könyvtől a Lovely Bonesig, amikor utánanéztem, és kiderült, hogy a Lovely Bonest írta előbb. Ezen eléggé elcsodálkoztam. Persze valószínűleg ez egy nagyon jó könyv, csak én nem tudom értékelni. Mindjárt elmesélem, miért.

A történet első mondatából kiderül, hogy a rendkívül szimpatikus főhős megölte az édesanyját. Innentől kezdve két kategóriába oszthatjuk a továbbiakat: egy részük elmeséli, mi történt a gyilkosságot követő kb. 24 órában, míg egy másik részük arról igyekszik meggyőzni az olvasót, hogy tulajdonképpen érthető eme tett a főhős gyerekkori élményeinek fényében, sőt sajnálni is kell őt. Nem tudom sajnálni, megérteni sem tudom, csak egyszerűen felháborít.

A szörnyű gyerekkor azt jelenti, hogy anyukának nem volt feltétlenül fontos, hogy gyereke legyen, tehát 25 évesen még nem csavarodott be attól, hogy még nincs neki, viszont 39 évesen sem ragaszkodott volna hozzá, hogy legyen, de ha már úgy alakult, hát úgy alakult. Emellett pszichikailag sosem volt teljesen egészséges, ami a külvilág számára azt jelentette, hogy furcsának illetve őrültnek tűnt az esetek nagy százalékában, és sosem lett belőle igazi anya, olyan, amilyen az anyákat istenítő történetekben lenni szokott az anya. (Ez utóbbit a főhős majdnem szó szerint így mondja.) A szörnyű felnőttkor is közrejátszik persze, hiszen szegény főhős elvált (tényleg ritkaság), ráadásul a pszichikailag nem teljesen ép édesanyja fizikailag is leépül lassanként, így például pelenkázni kell. Erre reagál úgy a főhős, most már nevezzük nevén: Helen, hogy egy óvatlan pillanatban megfojtja egy törölközővel a földön fekvő, magatehetetlen beteget.

Első reakcióm az volt, hogy miért nem lehetett otthonba költöztetni, ha ennyire megterhelő volt az ápolása. Két oldallal később választ kaptam: Helen felajánlotta, de hát anya nem akarta. Ja, jó. Az egész könyvön végigvonul az az érv, hogy nem lehetett már bírni a természetét és azt, hogy napi rendszerességgel összepiszkította magát. Igen, ez tényleg nem lehet könnyű, én is reménykedem benne, hogy nem kell majd pelenkáznom a szüleimet, DE. Ez egy nagyon nagy de. Helen a saját szájával mondja, hogy az anyja nem volt az a tipikus anya, és nagyon utálhatta például pelenkázni a lányát. Lehetett volna akár arra is gondolni az anyja pelenkázása közben, hogy az anyja is utálta őt pelenkázni másfél-két éven át napi sok alkalommal, mégis kibírta, és nem fojtotta meg egy törölközővel. Már persze ha nem elég erős motiváció, hogy azért nem egy random 88 éves nénit vakar ki az ürülékéből minden nap, hanem a szülőanyját. Aztán ott van az az érv is, hogy szegény anyukának már úgyis mindegy volt, úgysem élt volna pár napnál tovább, annyira a végét járta. Akkor nem lehetett volna valahogy "kibekkelni" azt a pár napot? Vagy felvenni mellé egy ápolónőt, vagy befektetni egy kórházba, vagy valamit csinálni? Csak az tűnt opciónak, hogy megfojtjuk egy törölközővel? Ehhez milyen lelkület kell? Az sem javított a helyzeten, amit Helen a következő kb. 24 órában művelt: alig volt közte nem visszataszító cselekedet. Amikor pl. azt ecsetelte, mit kéne még tenni az anyjával, miután már megölte, úgy éreztem, nem érdekel a várólista csökkentésére kitalált kihívás, én ezt a könyvet elhajítom, amint komolyabb lépések történnek annak a dolognak az irányába. Nem történtek, hála a jó égnek.

Érzem közben, hogy cinikus vagyok. Lehet, hogy nem vagyok empatikus, ami elég ijesztő gondolat, de ezt tényleg olyan témának érzem, amit ne akarjon nekem megmagyarázni senki. Ennél még azt is könnyebben megértem, ha valakit pl. rendszeresen ver a szülője, és hirtelen úgy elönti az indulat, hogy leszúrja. Abban legalább ott az indulat, mint magyarázat. Ebben semmi nincs azon túl, hogy Helen megunta, amúgy meg egész életében azt tervezgette, hogy hogyan fogja majd megölni az anyját, amint lehetősége lesz rá.

Az is lehet, hogy azért nem tudom magamból az együttérzésnek szikráját sem kisajtolni, mert én nagyon szeretem az anyukámat, és ezért hihetetlen számomra, hogy valaki meg akarja ölni a sajátját. Azért hozzáteszem, körülöttem többen mondták már, hogy nekem jutott a világ legjobb anyukája, szóval lehet, hogy nekem hatalmas előnyöm van azokhoz képest, akiknek nem olyan jó anyuka jutott. De most őszintén kérdezem: Nem lehetne tisztelni a könyvbeli néniben legalább az anyát, mint szerepet? Tényleg nem?

Ezt a könyvet nem nekem írták. Ha valaki nagyon rosszban van az anyukájával, annak talán megnyugvást jelenthet, hogy más is van így ezzel, szóval biztos van, akinek tetszik a történet. Tőlem a két és fél csillagot azért kapta, mert tetszett a stílusa, és mert a végkifejlet nem az lett, amit szkepticizmusomban vártam, hanem sokkal jobb, sokkal pozitívabb - mármint nekem, aki cinikusan szemléltem az egészet. Igen, lehet, hogy a végét mégis nekem írták.