December 28.
Ma volt az, hogy Hortobágyra mentünk. 8-kor találkoztam anyuékkal, velük utaztam lefelé, aztán csatlakoztak hozzánk Katáék, és fél 12-re le is értünk. Majdnem mindenki ott volt, csak Reniék betegek, úgyhogy nem jöttek.
Mama két hete otthon van, saját megítélése szerint már semmi baja, de Panni keményen fogja, és igaza is van, nem hiányzik senkinek ez a kórházas történet megint. Ezért aztán Mama fekszik, de ha nagyon muszáj, felkelhet, és bot nélkül tud járkálni a lakásban. Nagyon jól néz ki, és jó volt ma a kedve is, örült, hogy ott van majdnem az egész család. Most a két fiú is kevésbé volt megszeppenve, Matyi és Bence is kommunikált vele. Matyi egy ponton a fürdőszobában volt velem, kezet mostunk, amikor is megszólalt: “Dédi! Hol a Dédi?”, majd kirohant, beszaladt a szobába, és széles vigyorral megállapította: “Ott a Dédi!” Ezt lehet, hogy Pancsitól tanulta (unokabátyám négyéves lányától), aki huncut mosollyal egész délelőtt azt játszotta, hogy odaállt az ágy mellé, mondván: “Hol vagy, Dédi?”, mire Mama szintén mosolyogva: “Itt vagyok!”, mire Pancsika: “Itt vagy, Dédi, öreg Dédi.” Tündérek mind, én mondom.
A nap folyamán valamikor volt ebéd (én ma egész nap óra nélkül voltam, úgyhogy fogalmam sincs, mi mikor történt), ami nagyon-nagyon finom volt, és a hústorta fényképét meg is osztom rögvest:
Ez valami isteni étel, és megint nem kérdeztem meg, hogyan kell csinálni, mert ennyi eszem van.
Ákos türelmetlenkedett kicsit, többször megkérdezte, mikor jön már a Jézuska, úgyhogy akkor ebéd után hirtelen megérkezett. A gyerekek kaptak mindenfélét, mindennek örültek, és idén vicces módon több ajándékduplázás is előfordult, szám szerint három. Ilyen még sosem volt, és az ajándékozóknak biztosan nem vicces a helyzet, de maga a tény az. Különösen az, hogy három esetben is sikerült duplázni. Sebaj, a gyerekek így is örültek. Matyiban bírom nagyon, hogy minden kibontott ajándék láttán szélesen elvigyorodik, majd mondja, hogy “Úúúúúúú!”, és látszik rajta a teljesen őszinte öröm. Lettek kedvencek ma is. Pancsinak a négykézláb mászó, síró baba és a foglalkoztató, Matyinak a mini zongora (ebből pl. kettőt kapott), Bencének a robot, Ákosnak meg a verdás óra és a Geronimo mesekönyv. Olyan jó látni, amikor örülnek, teljesen fel tud dobni. A robotra reagálva Kata mondta is, otthon majd megharcolnak a Diótörővel. Ezt úgy elképzeltem. Valami csodálatos posztmodern mesefilm lenne belőle, remélem, videóra vették :) (Ja, azt nem is meséltem, hogy a Diótörő kibontása után Bence első kérdése az volt: “Hogy kell vele játszani?”, és nagyon örült, mikor megmutattam, hogyan lehet nyitni-csukni a száját, úgyhogy már vettek is neki földimogyorót, amit fel is tör. Tök jó! Azért nem diót, mert ahhoz túl kicsi, összetörne. Azt említettem már, hogy beleszerettem a Diótörőbe, és kell itthonra egy?)
A felnőtteket ismét nem tudom elsorolni, mert megint nagyon sokan voltunk, de az biztos, hogy anyu kapott egy nagyon jópofa cicás szélcsengőt (vagy hasonlót), Katáék meg mi Pickwick teákat eper alakú bögrével, én meg még egy sálat is, amit Panni kötött nekem. A bögrének azért örülök nagyon, mert gyerekkoromban imádtam anyunak azt a készletét, és amióta elköltöztem, minden karácsonykor megtekintettem a teás-bögrés szettet, aztán mindig lebeszéltem róla magam, és most mégis lesz egy epres bögre a lakásban. A sálnak meg azért, mert jó meleg, és ráadásul saját készítésű, ami a legjobb típusú ajándék. Apu kapott egy profi késkészletet, majd megkérdezem Tomit, nem irigykedik-e. Mama meg egy angyalt, mert angyal vigyázhatott rá a kórházban, meleg takarót, és mint minden felnőtt, hóembert. És egyébként a három felnőttből kettő biztos, hogy örült neki, aminek meg én örülök. Idén ráadásul még a süti sem kemény, bár lehet, hogy a tavalyi amerikai csokis keksz után nem lesz bátor jelentkező, aki megkóstolja, pedig ez mézes puszedli, a keksznek meg keménynek is kell lenni. (A papucsnak semmi köze semmihez, de nekem nagyon tetszik, hiszen Snoopy van rajta.)
Délután beszélgettünk, anyuval boltban voltunk, miután minden üdítőt elpusztítottunk tizenhárman, mint valami sáskahad, meg játszottunk kicsit a gyerekekkel. Csak kicsit, mert nem nagyon igényelték a felnőttek társaságát, elvoltak egymással. Azért nagyon aranyos volt, mikor a fürdőszobában rám tört Matyi, miközben kezet mostam, iszonyúan örült magának, és amikor megkérdeztem, csibész-e, azt felelte széles mosollyal: “Eeeeeden!”, ami igent jelent :)
Sajnos gyorsan eljött a hazaindulás ideje. Mivel nem fogadtam el semmiféle kaját, se sütit, Panni és Mama végül adtak nekem néhány szépen hímzett zsebkendőt meg egy szép kis cicás csatot, mert nem akartak üres kézzel elengedni. Csak én meg nem akartam kajával eljönni, mert az van itthon elég, hát még süti. Még nem tudom, az hogyan fogy majd el.
Katáék megint olyan rendesek voltak, hogy elvittek a házuktól nem messze lévő állomásig, ahonnan én már kb. másfél óra alatt hazaértem. Az utazásnak ismét ugyanaz volt a koreográfiája, mint legutóbb: először Matyi aludt el, aztán Bence, aztán én. Az utazás legaranyosabb pillanata az volt, amikor Bence felébredt, kicsit nyöszörgött, majd azt mondta: “Anya! Szeretlek.”
A vonaton olvastam, aztán itthon is olvastam, közben meg sajnálom magam, mert úgy néz ki, sikerült elkapni valami megfázásfélét. Ez nagyon hiányzott. Érdekes, anyu is meg van fázva, és a facebookom tele van olyan kiírásokkal, amikből kiderül, az ismerőseim fele szintén. Fura. Én ennek örömére forró fürdőt vettem, forró teát ittam, és az Audrey Hepburn szatyor füléről pár napja levágott címkéből hűtőmágnest fabrikáltam.
Ez a nap is jól sikerült, és legjobban annak örülök, hogy Mama velünk lehetett, és jól van.
Mama két hete otthon van, saját megítélése szerint már semmi baja, de Panni keményen fogja, és igaza is van, nem hiányzik senkinek ez a kórházas történet megint. Ezért aztán Mama fekszik, de ha nagyon muszáj, felkelhet, és bot nélkül tud járkálni a lakásban. Nagyon jól néz ki, és jó volt ma a kedve is, örült, hogy ott van majdnem az egész család. Most a két fiú is kevésbé volt megszeppenve, Matyi és Bence is kommunikált vele. Matyi egy ponton a fürdőszobában volt velem, kezet mostunk, amikor is megszólalt: “Dédi! Hol a Dédi?”, majd kirohant, beszaladt a szobába, és széles vigyorral megállapította: “Ott a Dédi!” Ezt lehet, hogy Pancsitól tanulta (unokabátyám négyéves lányától), aki huncut mosollyal egész délelőtt azt játszotta, hogy odaállt az ágy mellé, mondván: “Hol vagy, Dédi?”, mire Mama szintén mosolyogva: “Itt vagyok!”, mire Pancsika: “Itt vagy, Dédi, öreg Dédi.” Tündérek mind, én mondom.
A nap folyamán valamikor volt ebéd (én ma egész nap óra nélkül voltam, úgyhogy fogalmam sincs, mi mikor történt), ami nagyon-nagyon finom volt, és a hústorta fényképét meg is osztom rögvest:
Ez valami isteni étel, és megint nem kérdeztem meg, hogyan kell csinálni, mert ennyi eszem van.
Ákos türelmetlenkedett kicsit, többször megkérdezte, mikor jön már a Jézuska, úgyhogy akkor ebéd után hirtelen megérkezett. A gyerekek kaptak mindenfélét, mindennek örültek, és idén vicces módon több ajándékduplázás is előfordult, szám szerint három. Ilyen még sosem volt, és az ajándékozóknak biztosan nem vicces a helyzet, de maga a tény az. Különösen az, hogy három esetben is sikerült duplázni. Sebaj, a gyerekek így is örültek. Matyiban bírom nagyon, hogy minden kibontott ajándék láttán szélesen elvigyorodik, majd mondja, hogy “Úúúúúúú!”, és látszik rajta a teljesen őszinte öröm. Lettek kedvencek ma is. Pancsinak a négykézláb mászó, síró baba és a foglalkoztató, Matyinak a mini zongora (ebből pl. kettőt kapott), Bencének a robot, Ákosnak meg a verdás óra és a Geronimo mesekönyv. Olyan jó látni, amikor örülnek, teljesen fel tud dobni. A robotra reagálva Kata mondta is, otthon majd megharcolnak a Diótörővel. Ezt úgy elképzeltem. Valami csodálatos posztmodern mesefilm lenne belőle, remélem, videóra vették :) (Ja, azt nem is meséltem, hogy a Diótörő kibontása után Bence első kérdése az volt: “Hogy kell vele játszani?”, és nagyon örült, mikor megmutattam, hogyan lehet nyitni-csukni a száját, úgyhogy már vettek is neki földimogyorót, amit fel is tör. Tök jó! Azért nem diót, mert ahhoz túl kicsi, összetörne. Azt említettem már, hogy beleszerettem a Diótörőbe, és kell itthonra egy?)
A felnőtteket ismét nem tudom elsorolni, mert megint nagyon sokan voltunk, de az biztos, hogy anyu kapott egy nagyon jópofa cicás szélcsengőt (vagy hasonlót), Katáék meg mi Pickwick teákat eper alakú bögrével, én meg még egy sálat is, amit Panni kötött nekem. A bögrének azért örülök nagyon, mert gyerekkoromban imádtam anyunak azt a készletét, és amióta elköltöztem, minden karácsonykor megtekintettem a teás-bögrés szettet, aztán mindig lebeszéltem róla magam, és most mégis lesz egy epres bögre a lakásban. A sálnak meg azért, mert jó meleg, és ráadásul saját készítésű, ami a legjobb típusú ajándék. Apu kapott egy profi késkészletet, majd megkérdezem Tomit, nem irigykedik-e. Mama meg egy angyalt, mert angyal vigyázhatott rá a kórházban, meleg takarót, és mint minden felnőtt, hóembert. És egyébként a három felnőttből kettő biztos, hogy örült neki, aminek meg én örülök. Idén ráadásul még a süti sem kemény, bár lehet, hogy a tavalyi amerikai csokis keksz után nem lesz bátor jelentkező, aki megkóstolja, pedig ez mézes puszedli, a keksznek meg keménynek is kell lenni. (A papucsnak semmi köze semmihez, de nekem nagyon tetszik, hiszen Snoopy van rajta.)
Délután beszélgettünk, anyuval boltban voltunk, miután minden üdítőt elpusztítottunk tizenhárman, mint valami sáskahad, meg játszottunk kicsit a gyerekekkel. Csak kicsit, mert nem nagyon igényelték a felnőttek társaságát, elvoltak egymással. Azért nagyon aranyos volt, mikor a fürdőszobában rám tört Matyi, miközben kezet mostam, iszonyúan örült magának, és amikor megkérdeztem, csibész-e, azt felelte széles mosollyal: “Eeeeeden!”, ami igent jelent :)
Sajnos gyorsan eljött a hazaindulás ideje. Mivel nem fogadtam el semmiféle kaját, se sütit, Panni és Mama végül adtak nekem néhány szépen hímzett zsebkendőt meg egy szép kis cicás csatot, mert nem akartak üres kézzel elengedni. Csak én meg nem akartam kajával eljönni, mert az van itthon elég, hát még süti. Még nem tudom, az hogyan fogy majd el.
Katáék megint olyan rendesek voltak, hogy elvittek a házuktól nem messze lévő állomásig, ahonnan én már kb. másfél óra alatt hazaértem. Az utazásnak ismét ugyanaz volt a koreográfiája, mint legutóbb: először Matyi aludt el, aztán Bence, aztán én. Az utazás legaranyosabb pillanata az volt, amikor Bence felébredt, kicsit nyöszörgött, majd azt mondta: “Anya! Szeretlek.”
A vonaton olvastam, aztán itthon is olvastam, közben meg sajnálom magam, mert úgy néz ki, sikerült elkapni valami megfázásfélét. Ez nagyon hiányzott. Érdekes, anyu is meg van fázva, és a facebookom tele van olyan kiírásokkal, amikből kiderül, az ismerőseim fele szintén. Fura. Én ennek örömére forró fürdőt vettem, forró teát ittam, és az Audrey Hepburn szatyor füléről pár napja levágott címkéből hűtőmágnest fabrikáltam.
Ez a nap is jól sikerült, és legjobban annak örülök, hogy Mama velünk lehetett, és jól van.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése