Már azt hittem,
visszakapom a CD-met. Ezt abból gondoltam, hogy felhívott 3/4 1-kor, és megkérdezte, este mikor vagyok itthon, mert ő úgyis jön be, és akkor odaadja. Mondtam, 6-ra érek haza, mondta, jó, ő úgyis akörül jön majd be.
Persze az már csak az én hülyeségem, hogy minden hülyeséget elhiszek mindig. Hazajöttem 6-ra, leültem óratervet írni, közben hurcoltam mindenhová a telefont, nem is öltöztem át kényelmesbe, hogy ha csörget, hogy itt van, ne kelljen tökölni semmivel, mehessek le, aztán essünk túl rajta. 7 óra lett, aztán 8, aztán 9 is, majd fél 10-kor már tuti biztosra vettem, hogy itt ma már nem lesz semmi. Levittem a kutyát, visszajöttünk, majd negyed 11-kor (direkt, mert az már jóóó későn van, kicsit szívassam én is a sok kedvességért cserébe) felhívtam. "Jaj, hát nem mentünk be." Nahát, észre se vettem. "De már nálam van a CD. És majd megbeszélem anyával, és akkor ő odaadja, mert ugye mi holnap este megyünk." Itt jegyzem meg, hogy holnap nem szerda van, nekem meg azt mondta, szerdán mennek, de ez már tényleg huszadrangú apróság. Erre mondtam neki a következőt: "Azért mondjuk szólhatnál, ha nem jössz." Erre ő: "Jaaaj, hát nem is úgy gondoltam, hogy felmegyek, arra már nincs idő." Erre én: "Ó, én sem úgy gondoltam, csak ha szólsz, akkor esetleg nem várok itt egész este, hogy hátha lesz valami." (Például be merek ülni a kádba, esetleg le merek feküdni aludni, ilyenek.) "Jaaa... Akkor majd beszélek anyával, és akkor felhív." Mondtam, jó, szia, aztán letettem. Ez annyira hihetetlen. Nem is az, hogy nem hangzik el, hogy bocsi, de hogy ne is tűnjön fel, hogy kéne!!! Nem tudom, engem úgy neveltek, hogy ha valamit ígérek, ami aztán nem jön össze, akkor tájékoztassam azt, akinek ígértem. Persze lehet, hogy más családokban ez nem így szokás. Az meg, hogy azt hiszi, fel akarom hívni... Miért akarnám? Nem érzékeltette még ezerféle módon, mennyire le vagyok én szarva? Gondolta, majd még pedálozom egy kis ötórai teával? Ááááhhh... Na, ezektől a dolgoktól tudok idegbajt kapni, mikor valakiben tényleg ennyi sincs...
Persze az már csak az én hülyeségem, hogy minden hülyeséget elhiszek mindig. Hazajöttem 6-ra, leültem óratervet írni, közben hurcoltam mindenhová a telefont, nem is öltöztem át kényelmesbe, hogy ha csörget, hogy itt van, ne kelljen tökölni semmivel, mehessek le, aztán essünk túl rajta. 7 óra lett, aztán 8, aztán 9 is, majd fél 10-kor már tuti biztosra vettem, hogy itt ma már nem lesz semmi. Levittem a kutyát, visszajöttünk, majd negyed 11-kor (direkt, mert az már jóóó későn van, kicsit szívassam én is a sok kedvességért cserébe) felhívtam. "Jaj, hát nem mentünk be." Nahát, észre se vettem. "De már nálam van a CD. És majd megbeszélem anyával, és akkor ő odaadja, mert ugye mi holnap este megyünk." Itt jegyzem meg, hogy holnap nem szerda van, nekem meg azt mondta, szerdán mennek, de ez már tényleg huszadrangú apróság. Erre mondtam neki a következőt: "Azért mondjuk szólhatnál, ha nem jössz." Erre ő: "Jaaaj, hát nem is úgy gondoltam, hogy felmegyek, arra már nincs idő." Erre én: "Ó, én sem úgy gondoltam, csak ha szólsz, akkor esetleg nem várok itt egész este, hogy hátha lesz valami." (Például be merek ülni a kádba, esetleg le merek feküdni aludni, ilyenek.) "Jaaa... Akkor majd beszélek anyával, és akkor felhív." Mondtam, jó, szia, aztán letettem. Ez annyira hihetetlen. Nem is az, hogy nem hangzik el, hogy bocsi, de hogy ne is tűnjön fel, hogy kéne!!! Nem tudom, engem úgy neveltek, hogy ha valamit ígérek, ami aztán nem jön össze, akkor tájékoztassam azt, akinek ígértem. Persze lehet, hogy más családokban ez nem így szokás. Az meg, hogy azt hiszi, fel akarom hívni... Miért akarnám? Nem érzékeltette még ezerféle módon, mennyire le vagyok én szarva? Gondolta, majd még pedálozom egy kis ötórai teával? Ááááhhh... Na, ezektől a dolgoktól tudok idegbajt kapni, mikor valakiben tényleg ennyi sincs...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése