LizaGazdija

Összességében nem volt jó hónap, amiről főleg a második fele tehet, amikor is meghalt a Mama. Ezen kívül apróbb negatív élmények is értek: Marcinak voltak kalandjai ezzel-azzal, egy kis harapás, egy kis lábsérülés, egy kis eltűnés... Pozitívat most nehezen tudok találni az élet apró örömein kívül, ezért csak azt mondom el, hogy ebben a hónapban utazás és napi egy óra fürdés közben 11 könyvet olvastam el. Voltak persze ebben könnyű könyvek is, pl. a Szeleburdi család, ami ugyan 150 oldal, de nagyon gyorsan olvasható, mert nagyon jó stílusban íródott. Ebben a hónapban tudtam meg azt is, hogy február 29-én (más forrás szerint szökőév Valentin-napján) a nőknek joguk van megkérni egy szabadon választott férfiember kezét. (Csakazértsem.)

Ma volt Hortobágyon. Nem emlékszem, miket mondott a pap, csak arra, hogy felolvasta Lázár történetét, és nagyon furcsán olvasott szerintem. És nagyon hideg volt, nagyon fújt a szél. És nagyon sokan eljöttek, a falusiaknak volt különbusz, ami kivitte őket a temetőhöz (gyalog eléggé messze van a falutól), és Mama még élő három testvére közül eljöttek ketten, a harmadik pedig telefonált, hogy gondol a családra. Az egyik testvérét, aki ott volt, eddig is ismertem, és most is nagyon szimpatikus volt, a másikat most láttam először, és nagyon megható volt, ahogy nézegette Mama fényképét, aztán mondta, hogy "a Gizát" még ő pelenkázta. Szegény. Tényleg nagyon furcsa, mennyire nehezen fogom fel, mit jelent az, hogy Mama meghalt, pedig most már sajnos haltak meg körülöttem néhányan. Úgy csinálok, mint Pancsika (4 éves), aki sokadszorra is megkérdezi, hol van Dédi, csak én 25 éves vagyok, mégis egész nap azt hittem, ott ül valamelyik szobában, sőt érkezéskor, amikor köszöntem a rokonok...

Igen, még mindig van néhány LIW-könyvem. Persze már nem sok, ezen kívül kettő, aztán egy időre csend lesz nálam Laurával kapcsolatban. Ebben a kötetben Laura naplóját olvashajuk, amit 1894-ben abban a kb. másfél hónapban vezetett, amíg De Smetből Mansfieldbe érkeztek ekhós szekéren. Minden napra van bejegyzés, az egész körülbelül hetven oldal. Főként tájleírásokat olvashatunk, de azért számon tartotta Laura azt is, milyen emberekkel találkoztak az úton. Nagy jövés-menés volt akkoriban, az biztos, napi legalább három szekér ment el mellettük, de volt, hogy tíz is. (Ez elég röhejesen hangzik ahhoz képest, hogy manapság három autó kb. fél másodperc alatt megy el az ember mellett, de vegyük figyelembe, melyik kor is ez, és akkor látjuk, hogy ennyi emberrel találkozni nagy szó.) Kiderül, hogy a politikai korrektség akkoriban még nem volt követelmény. Többek között beszámol arról, hogy egy farm közelében táboroztak le egy napon, ahol az ott élő családban volt két idióta. Eltűnődtem, vajon...

Először azt hittem, nem tudom majd végigolvasni, ami nagyon megdöbbentő lett volna, mert Joanne Harris az egyik nagy kedvencem, imádom a könyveit. De annyira beteg volt mindjárt az első néhány oldal, hogy komolyan fontolóra vettem az olvasás félbeszakítását. Az jutott eszembe, ez egy elmebeteg Kékszeműfiú naplója. Végül is tényleg az, egészen a legvégéig ez volt a benyomásom, csak a történet kibontakozásával párhuzamosan egyre könnyebben emészthetők a leírtak. Nekem legalábbis. Már a borítón azzal promózzák a regényt, hogy “almighty twist”, vagyis óriási csavar van a történetben. Ezek után az ember nyilván keresi az erre utaló jeleket. Azt hittem, meg is találtam őket, és volt is egy elképzelésem, mi lesz ez a hatalmas fordulat. Aztán annyira almighty volt a twist a regény kb. háromnegyedénél, hogy utána vagy harminc oldalon át egy szót sem értettem az egészből, és úgy tűnt, az addigiakból sem értettem meg semmit. Aztán szépen a helyére került minden, és még az utolsó oldalakra is j...

Adott egy fiatalember, akinek rengeteg kreatív ötlete támad, de se kedve, se kitartása kidolgozni ezeket, ezért inkább csak feljegyzi őket, mert mégis kár lenne, ha nyom nélkül elvesznének. Aztán arra is rájön, hogy ebből meg is lehetne gazdagodni, és munkához is lát. A történetárus gyerekkora után az üzlet fejlődését követhetjük nyomon, és közben megismerkedünk néhány történetével. Ezek közül a Sakkregényt és Panina Manina meséjét valaki igazán megírhatná regénynek, vagy legalább novellának, nekem ezek voltak a kedvenceim. A legjobb szereplő a bambuszbotos emberke, szinte látom magam előtt a könyvből készült művészfilmben. Remélem, valaki majd leforgatja egyszer a filmet, én biztos elmennék miatta a moziba. Hiába volt jó a könyv, a végén négy csillagot kapott. Két bajom volt, ami miatt nem érdemelte meg az ötöt. Zavart, hogy a hatalmas fordulatra már az előkészítés legelső szakaszában rájöttem, mert én azt szeretem, ha egy csavar meglep. Ha tudom, mi fog történni, és aztán tényleg...

Sosem töltöttem még ki ilyesmit, ehhez most kedvem lett. A molyon találtam, és azért hozom ki onnan, mert ott kihívás formájában ér, és én nem szeretnék nem olvasós kihívásra teljesítést jelző zöld pecsétet meg szép plecsnit kapni. 1. Mi volt életed legrosszabb könyvélménye? Gregory Maguire Wicked című könyve. (Magyarul A boszorkány címen jelent meg.) Szerintem botrányosan rossz. 2. Mi volt az a könyv, ami eddig a legnagyobb hatással volt rád? Virágot Algernonnak (Daniel Keyes), Ókút (Szabó Magda), Pán Péter (J.M. Barrie, az eredeti szöveg) 3. Olvastál már olyan könyvet, ami komolyan a frászt hozta rád és félelmet keltett benned? Kerülöm az ilyesmit, de a Kékszeműfiú ilyennek indult. 4. Mit használsz könyvjelzőnek? Többnyire semmit, néha könyvjelzőt, amit pl. a Bookdepository küld a könyvei mellé. 5. Mikor szoktál olvasni? Otthon, munkahelyen, reggel, délben, este, alvás előtt? Utazáskor és este. 6. Mi volt az első könyved amit olvastál? Janikovszky Éva: Ha én felnőtt voln...

ha nem egy hónapja volt ez a dal az egyik angol tankönyvben, és bármilyen ciki is, nekem tetszik. Tomi végighallgatni sem bírta, úgyhogy kicsit megijedtem, milyen gáz ízlésem van már, de azóta minden nap meghallgattam. (Múlt csütörtök óta mondjuk nem, mert nem volt olyan kedvem, hogy bármilyen zenét is hallgassak.)