Jostein Gaarder: A történetárus

Adott egy fiatalember, akinek rengeteg kreatív ötlete támad, de se kedve, se kitartása kidolgozni ezeket, ezért inkább csak feljegyzi őket, mert mégis kár lenne, ha nyom nélkül elvesznének. Aztán arra is rájön, hogy ebből meg is lehetne gazdagodni, és munkához is lát. A történetárus gyerekkora után az üzlet fejlődését követhetjük nyomon, és közben megismerkedünk néhány történetével. Ezek közül a Sakkregényt és Panina Manina meséjét valaki igazán megírhatná regénynek, vagy legalább novellának, nekem ezek voltak a kedvenceim. A legjobb szereplő a bambuszbotos emberke, szinte látom magam előtt a könyvből készült művészfilmben. Remélem, valaki majd leforgatja egyszer a filmet, én biztos elmennék miatta a moziba.

Hiába volt jó a könyv, a végén négy csillagot kapott. Két bajom volt, ami miatt nem érdemelte meg az ötöt. Zavart, hogy a hatalmas fordulatra már az előkészítés legelső szakaszában rájöttem, mert én azt szeretem, ha egy csavar meglep. Ha tudom, mi fog történni, és aztán tényleg az is történik, az nekem csalódás. Ezen kívül nem tetszik a lezáratlanság. Alapvetően nem baj, ha az író azt mondja, én ennyit elmeséltem neked, most döntsd el te, mi lett a vége, hogyan tovább, de azért a cselekmény közepén ez nekem nagyon furcsa. Túl sok lehetőséget hagyott, túl sokfelé mehet tovább a történet, igazán fogódzót sem adott, ami alapján gondolkodhatnék. Nem szeretem, ha egy szerző ekkora szabadságot ad a fantáziámnak. Végül is nem én vagyok az író, én csak olvasok.

A könyv elolvasását főleg annak ajánlom, akinek vannak írói ambíciói, de csak sóhajtozik fölöttük, mint én.