Emberek, ismét

Magyar egyetemista, aki elmondja, hogy jó ez a Bécs, csak nem szimpi neki a környék, ahol a koli van, olyan bevándorlós, sok a török. Nem nekem mondta, ami azért szerencse, mert különben biztosan megkérdeztem volna tőle, tud-e róla, hogy Bécsben ő is bevándorló, meg arról, hogy az a sok török feltehetőleg születése óta itt él, osztrák állampolgár, vagy ezt így még nem gondolta végig. Szeretem, amikor külföldiek felsőbbrendűnek érzik magukat más külföldiekhez képest egy tetszőleges országon belül.

Véresre ver egy biztonsági őr egy embert egy gyorsétteremben, amire a többség reakciója, hogy az ember meg is érdemelte, úgyis gyökér, és többen állítják, ők még jobban összeverték volna, hogy tudja, hol a helye.

Máltán felrobban egy újságíró autója, meghal az újságíró, és magyar oldalakon jópofáskodó kommentek születnek, mint pl. berobbant a köztudatba, meg kirobbanó sikert aratott. Tényleg teljesen vicces, hogy meghalt valaki, még ennél is sokkal nagyobb poén, hogy gyaníthatólag meggyilkolták, nem is értem, miért nem nevetek.

De az is furcsa nekem - meg nem is esik jól -, hogy amikor megpróbálok érdeklődni egy barátnőm hogyléte felől, részben azért, mert szoktam, részben azért, mert tudom, hogy nincs jól, akkor arra az a reakció, hogy én csak örüljek az életemnek (őt meg hagyjam békén - ami így nem hangzott el, de azért benne volt a levegőben).

Szóval fura ez a világ.

Megjegyzések

  1. Már többször elgondolkodtam azon, hogy lehet, hogy azért van "indokolatlan" rosszkedvem, mert túlérzékeny vagyok az emberekre, és ezt a sok rosszindulatot érzem mindenhol, mindenben. Komolyan, amiket leírtál, mindennaposak, nemcsak Bécsben, de itthon is a legtöbb ember gyűlölködik, és azt hittem, hogy facebook és tv nélkül ez majd jobb lesz, de egy kicsit sem jobb. :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :( Pedig bennem felmerult, hogy ha nem latnek Facebookot meg kommenteket, talan jobb lenne. Mondjuk az egyetemistat akkor is hallottam volna, az igaz.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gumimacik utoljára

Az utolsó hónapom

Gárdonyi Géza: Isten rabjai