Kicsit kitölti a gondolataimat
az esküvő. Amíg csak örültem neki, naponta sokszor eszembe jutott ugyan, de még maradt hely más gondolatoknak is. Amióta elképesztően sok lett a szervezési feladat, azóta folyton ezen jár az agyam. Tegnap voltunk Sümegen, megnéztük a lehetséges helyszíneket, szerveztünk némi egyebet is, és a családban is a különféle feladatokról meg szokásokról volt szó. Én este visszajöttem Bécsbe, mert ma dolgozom, Tomi meg otthon* maradt, mert megkapta tömbösítve az egy hónapja elmaradt szabadnapjait, így most két hét pihi van, viszont a családját az elmúlt két hónapban nem egész egy napot látta, szóval most velük tölt pár napot. (Meg így tud intézni ezt-azt az esküvővel kapcsolatban, a kocsi is eljut a szerelőhöz, ilyenek.) Miután visszaértem, még vagy két órán keresztül túrtam a netet pl. sminkes meg fodrász után, a végén már kb. félálomban.
Eredmény? Éjjel próbaesküvőnk volt. Részben Máltán, részben nem tudom, hol, és nagyon-nagyon izgultam. Azt értem, hogyan bírtam kitalálni ezt, hogy próbaesküvő - a próbafrizurán meg a próbasminken gondolkodtam még közvetlenül elalvás előtt is. Arra is emlékszem, hogy 4-kor volt a nagy esemény, és mi előtte Blankával egy kávézóban ültünk (?!), beszélgettünk arról, hogy nagyon izgulok-e (igen, teljesen végem volt), aztán 3/4 4-kor szívbajt kaptam, hogy úristen, nem 3/4 3 van, elnéztem az órát, el fogok késni, hát még fel sem vagyok öltözve, és vajon mennyi idő lehet, amíg rám adják a ruhámat, és Tomi mennyire meg fog ijedni, ha 4-kor nem jelenek meg. Valamiért tele volt a cuccaimmal az asztal, olyan volt, mintha egy csomó apró ajándékot kaptam volna, pedig azért a próbaesküvő mellé már csak nem találtam fel a próbanászajándékot is, az azért tényleg nagy marhaság lenne. Miközben félig-meddig pánikban próbáltam összepakolni a dolgaimat, egyszer felébredtem arra, hogy ez milyen hülyeség már, hát hiszen Tomi nem láthatja a ruhámat a tényleges esküvő előtt, de aztán úgy voltam vele, jó érzés esküvőzni, úgyhogy visszaalszom, hátha folytatódik az álom, kíváncsi vagyok a végére.
Folytatódott is, mégpedig pont ott, ahol félbeszakadt - ilyen sem sűrűn fordul elő. Felpattantam a biciklimre (?!), és félig Málta, félig talán Horvátország dimbes-dombos tengerpartján tekertem, mint az őrült, és közben arra gondoltam, oké, pont 4-re odaérek, és bár csúszni fog a szertartás, de legalább mindenki látja, hogy ott vagyok, bár nagyon fogom szégyellni magam, hogy nem sikerült időre elkészülni. Egyszerre nagyon sok lett körülöttem a biciklis, és valahogy Via blogger városnéző túrájába sikerült belefutnom, ahol is éppen a rajongóinak mutatott egy helyes kis házikón egy helyes kis zöld ajtót, hogy oda szoktak járni a férjével mozizni, ha már nagyon sok az élet. Szűk utcácskán voltunk, alig bírtam áttekerni a tömegen (akik szintén biciklivel voltak, btw), pedig tisztára frászt kaptam, hogy még csak oda sem fogok érni 4-re. Már a célegyenesben voltam (ez St. Julian's lett volna, annak is a szerintem legjobb része, Spinola Bay), elesett előttem egy pasi a bringájával, dőlt a vér a térdéből, ő meg úgy üvöltött, mintha halálos sebet kapott volna. Gondolkodtam, segítsek-e, vagy majd segít más, de mivel a társai körülvették, meg láttam, hogy bár nagyon üvölt, azért életben marad, rohantam tovább. És itt végleg felébredtem.
Na, hát a késéstől való félelmem örök, tizenpár éves koromban még július közepén is tudtam olyat álmodni, hogy eltévedek a suliba menet, és lekésem az első órát, és tiszta zaklatottan ébredtem. (Anyi ekkor mondta a következőt: "Kislányom, most már egy hónapja tart a nyári szünet, legyél szíves most már valami mást álmodni!") És hát mi lehetne szörnyűbb, mint elkésni az esküvőről, még ha az csak próba is?
Tomi reakciója, amikor elmeséltem az álmot: "Azért majd érj oda, jó? Vagy az sem baj, ha elkésel, megvárunk." :D
*Pár napja mondta Tomi a tegnapi útra utalva, hogy majd otthon ez meg az lesz, aztán kissé bosszúsan javította magát: "Otthon? Hát itt az otthon. Vagy hol van az otthon?" Mondtam neki, pofonegyszerű, itt is meg ott is. Itthonról megyünk haza, aztán otthonról meg hazajövünk.
Eredmény? Éjjel próbaesküvőnk volt. Részben Máltán, részben nem tudom, hol, és nagyon-nagyon izgultam. Azt értem, hogyan bírtam kitalálni ezt, hogy próbaesküvő - a próbafrizurán meg a próbasminken gondolkodtam még közvetlenül elalvás előtt is. Arra is emlékszem, hogy 4-kor volt a nagy esemény, és mi előtte Blankával egy kávézóban ültünk (?!), beszélgettünk arról, hogy nagyon izgulok-e (igen, teljesen végem volt), aztán 3/4 4-kor szívbajt kaptam, hogy úristen, nem 3/4 3 van, elnéztem az órát, el fogok késni, hát még fel sem vagyok öltözve, és vajon mennyi idő lehet, amíg rám adják a ruhámat, és Tomi mennyire meg fog ijedni, ha 4-kor nem jelenek meg. Valamiért tele volt a cuccaimmal az asztal, olyan volt, mintha egy csomó apró ajándékot kaptam volna, pedig azért a próbaesküvő mellé már csak nem találtam fel a próbanászajándékot is, az azért tényleg nagy marhaság lenne. Miközben félig-meddig pánikban próbáltam összepakolni a dolgaimat, egyszer felébredtem arra, hogy ez milyen hülyeség már, hát hiszen Tomi nem láthatja a ruhámat a tényleges esküvő előtt, de aztán úgy voltam vele, jó érzés esküvőzni, úgyhogy visszaalszom, hátha folytatódik az álom, kíváncsi vagyok a végére.
Folytatódott is, mégpedig pont ott, ahol félbeszakadt - ilyen sem sűrűn fordul elő. Felpattantam a biciklimre (?!), és félig Málta, félig talán Horvátország dimbes-dombos tengerpartján tekertem, mint az őrült, és közben arra gondoltam, oké, pont 4-re odaérek, és bár csúszni fog a szertartás, de legalább mindenki látja, hogy ott vagyok, bár nagyon fogom szégyellni magam, hogy nem sikerült időre elkészülni. Egyszerre nagyon sok lett körülöttem a biciklis, és valahogy Via blogger városnéző túrájába sikerült belefutnom, ahol is éppen a rajongóinak mutatott egy helyes kis házikón egy helyes kis zöld ajtót, hogy oda szoktak járni a férjével mozizni, ha már nagyon sok az élet. Szűk utcácskán voltunk, alig bírtam áttekerni a tömegen (akik szintén biciklivel voltak, btw), pedig tisztára frászt kaptam, hogy még csak oda sem fogok érni 4-re. Már a célegyenesben voltam (ez St. Julian's lett volna, annak is a szerintem legjobb része, Spinola Bay), elesett előttem egy pasi a bringájával, dőlt a vér a térdéből, ő meg úgy üvöltött, mintha halálos sebet kapott volna. Gondolkodtam, segítsek-e, vagy majd segít más, de mivel a társai körülvették, meg láttam, hogy bár nagyon üvölt, azért életben marad, rohantam tovább. És itt végleg felébredtem.
Na, hát a késéstől való félelmem örök, tizenpár éves koromban még július közepén is tudtam olyat álmodni, hogy eltévedek a suliba menet, és lekésem az első órát, és tiszta zaklatottan ébredtem. (Anyi ekkor mondta a következőt: "Kislányom, most már egy hónapja tart a nyári szünet, legyél szíves most már valami mást álmodni!") És hát mi lehetne szörnyűbb, mint elkésni az esküvőről, még ha az csak próba is?
Tomi reakciója, amikor elmeséltem az álmot: "Azért majd érj oda, jó? Vagy az sem baj, ha elkésel, megvárunk." :D
*Pár napja mondta Tomi a tegnapi útra utalva, hogy majd otthon ez meg az lesz, aztán kissé bosszúsan javította magát: "Otthon? Hát itt az otthon. Vagy hol van az otthon?" Mondtam neki, pofonegyszerű, itt is meg ott is. Itthonról megyünk haza, aztán otthonról meg hazajövünk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése