Lakótársak
Claire itthonról dolgozik, egész nap a szobájában ül, magára zárja az ajtót. A konyhához meg a fürdőhöz a szobám előtt vezet az útja, és bár egész nap nyitva volt az ajtóm, egyszer sem köszönt be. Amikor egyszer kimentem hozzá a konyhába, nagyon rövidre zárta a beszélgetést. Nem tudom, hogy ő ilyen, vagy velem van valami baj, vagy csak nem akar már megismerni senkit, mert vasárnap költözik, de ez így nekem nagyon fura.
Paolo eljár dolgozni, 9-től fél 6-ig tart a munkaideje. Reggel összefutottunk, de nem nagyon villanyozta fel, hogy lehetősége van beszélgetni. Megkérdeztem, jól van-e már a háta, mondta, hogy nem, és kapott rá gyógyszert, de attól rosszul lett, ezért vesz majd egy másikat, csak az jóval drágább. A gyógyszerek nevét is megosztotta velem, de én ezeket már a következő pillanatra elfelejtem, meg aztán a lényeg szempontjából teljesen mindegy is. Ezek után elment dolgozni. Fogalmam sincs, mikor jött haza, ha egyáltalán hazajött, ahogy tegnap sem tudtam. Valószínűleg egyből bevonul a szobájába, és mivel az a ház teljesen másik végében van, erről én nem értesülök. Szóval vele sem lehet beszélgetni. Abból is látszik, hogy nem is akar, hogy az én kérdésem után ő nem kérdezett vissza, nem kérdezte meg, hogy vagyok, vagy bármi.
Igen, Panna itt van, jóban vagyunk, találkozunk is majdnem minden nap, de csak este, és ő egészen biztosan hazamegy augusztus végén, szóval nem lesz itt mindig. A litván lány, Vaiva ritkán fog ráérni, mert három műszakban dolgozik, és gondolom, ha éppen nem dolgozik, akkor hulla fáradt lesz. Muszáj lesz ezért még találnom embereket, akikkel ellehetek.
Ez most így kicsit rossz, kezdem megint egyedül érezni magam. A hostel nyüzsgése után ez azért elég nyomasztó most nekem. Persze megvárom a hétvégét, hátha akkor nem dolgoznak, és lehet velük kezdeni valamit. Ha akkor sem, akkor megpróbálok máshonnan ismerősöket/barátokat akasztani, azt meg meglátom, akarok-e itt lakni, ha pont ugyanannyira egyedül vagyok ebben az óriási házban, mint otthon a kb. ötödekkora lakásban. Azért is rossz ez a csalódottság, mert nagyon felerősíti a honvágyat. Erre jön még az, hogy még nincs munkám, és hiába tudom, hogy még csak egy hete vagyok itt, persze, hogy nincs munkám, de intézem az engedélyt, házalok a nyelviskoláknál, akkor is nyomasztó ez is, mert amíg nincs munka, nem merek költeni, pedig nagyon szeretném bejárni a szigetet. Szóval most pl. simán lenne kedvem hazamenni. Szerencsére többen is készítettek arra, hogy kb. egy hét után így fogok érezni, sőt azt is mondták, hogy még egy hónap után is normális az érzés, és csak túl kell élni, nem szabad feladni. Meg aztán ha most feladom, egyrészt kudarcélményem lesz, másrészt otthon visszakerülök ugyanabba a gödörbe, amit nagy nehezen végre sikerült elhagyni pont a máltai készülődéssel.
Nem egyszerű.
Paolo eljár dolgozni, 9-től fél 6-ig tart a munkaideje. Reggel összefutottunk, de nem nagyon villanyozta fel, hogy lehetősége van beszélgetni. Megkérdeztem, jól van-e már a háta, mondta, hogy nem, és kapott rá gyógyszert, de attól rosszul lett, ezért vesz majd egy másikat, csak az jóval drágább. A gyógyszerek nevét is megosztotta velem, de én ezeket már a következő pillanatra elfelejtem, meg aztán a lényeg szempontjából teljesen mindegy is. Ezek után elment dolgozni. Fogalmam sincs, mikor jött haza, ha egyáltalán hazajött, ahogy tegnap sem tudtam. Valószínűleg egyből bevonul a szobájába, és mivel az a ház teljesen másik végében van, erről én nem értesülök. Szóval vele sem lehet beszélgetni. Abból is látszik, hogy nem is akar, hogy az én kérdésem után ő nem kérdezett vissza, nem kérdezte meg, hogy vagyok, vagy bármi.
Igen, Panna itt van, jóban vagyunk, találkozunk is majdnem minden nap, de csak este, és ő egészen biztosan hazamegy augusztus végén, szóval nem lesz itt mindig. A litván lány, Vaiva ritkán fog ráérni, mert három műszakban dolgozik, és gondolom, ha éppen nem dolgozik, akkor hulla fáradt lesz. Muszáj lesz ezért még találnom embereket, akikkel ellehetek.
Ez most így kicsit rossz, kezdem megint egyedül érezni magam. A hostel nyüzsgése után ez azért elég nyomasztó most nekem. Persze megvárom a hétvégét, hátha akkor nem dolgoznak, és lehet velük kezdeni valamit. Ha akkor sem, akkor megpróbálok máshonnan ismerősöket/barátokat akasztani, azt meg meglátom, akarok-e itt lakni, ha pont ugyanannyira egyedül vagyok ebben az óriási házban, mint otthon a kb. ötödekkora lakásban. Azért is rossz ez a csalódottság, mert nagyon felerősíti a honvágyat. Erre jön még az, hogy még nincs munkám, és hiába tudom, hogy még csak egy hete vagyok itt, persze, hogy nincs munkám, de intézem az engedélyt, házalok a nyelviskoláknál, akkor is nyomasztó ez is, mert amíg nincs munka, nem merek költeni, pedig nagyon szeretném bejárni a szigetet. Szóval most pl. simán lenne kedvem hazamenni. Szerencsére többen is készítettek arra, hogy kb. egy hét után így fogok érezni, sőt azt is mondták, hogy még egy hónap után is normális az érzés, és csak túl kell élni, nem szabad feladni. Meg aztán ha most feladom, egyrészt kudarcélményem lesz, másrészt otthon visszakerülök ugyanabba a gödörbe, amit nagy nehezen végre sikerült elhagyni pont a máltai készülődéssel.
Nem egyszerű.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése