Emberek, hej, emberek

A hostel lakói

Kezdetben volt itt egy igazi, olasz mamma a fiával, őket nagyon kedveltem. Anyuka mindig mosolygott, mindig kedves volt, és folyamatosan főzött. Ők tegnap tűntek el, gondolom, hazamentek. 

Aztán van a szobámban Ashley, aki egy 22 éves, okos, kedves amerikai lány. Művészettörténetet tanul, ezért is van most itt, mert Rabatban kellett megnéznie néhány templomot. Vele voltam tegnap a tengerparton. 

Aztán van Anna, az orosz lány, aki 23 éves, és angolt tanulni jött, de vele az utóbbi napokban nem sokat beszélgettünk. Visszahúzódó, nem túl kommunikatív, fél használni az angolt, és szomorkodott, amikor jöttem, mert a tanfolyamon nem talált barátokat. 

De tegnapelőtt jött egy spanyol lány, Imma, ő is angolt fog itt tanulni, de ő már most is bátran használja a nyelvet - olyan jól egymásra találtak, hogy tegnap együtt mentek várost nézni Vallettába.

Meg itt van Kate, aki brit, és túl van az ötvenen. Olaszországban élt, eljött Máltára körülnézni pár hete, tetszett neki, visszament Olaszországba, felszámolta a munkahelyét, a lakhelyét, mindent, visszajött ide. Talált szobát havi 150 euróért (úristen, hogy csinálta?!), de a főbérlő egyik napról a másikra közölte, hogy mégis 250 (szerződés nem volt, megtehette), majd kirakta Kate-et, aki nem volt hajlandó annyi pénzt adni neki. Ekkor jött a hostelbe a nő. Valami elképesztő jelenség. Árad belőle a negativitás, minden szörnyű itt, az időjárás, az emberek, a dimbek és dombok (ez az ország olyan, mintha hullámozna, jó sokat kell mászni, pedig hegy nincs is, a legmagasabb magaslat is 200 méter). Mondta nekem, nehogy azt higgyem, hogy munkát fogok itt kapni, ő sem kap, bár később kiderült, hogy kapna éppen, csak kevesli azt 10 eurós órabért, aminek én meg örülök. Nagyon lekezelően beszél, de közben meg kedves is, nagyon fura. Aztán ma reggel odaadta a listáját, amin rajta van Málta összes nyelviskolája névvel, címmel, telefonszámmal, sok esetben az igazgató nevével, mert ő eldöntötte, hogy neki ennyi elég volt Máltából, és elfogadott egy állásajánlatot otthon, Angliában, amit még egy hónapja kapott, csak akkor elutasította.

Német tinik

Bár ők nem a hostel lakói, de szerettem volna még megemlíteni a német srácokat, akikkel együtt hajókáztam tegnap. Voltak vagy tízen, nyolc fiú, két lány, és feltehetőleg egy szombat esti buli után tervezték be a hajóutat, mert mind másnapos volt, illetve az egyik konkrétan tökrészeg, azt sem tudta, hol van. Főleg aludtak, bár voltak köztük már összeszedettebbek, akik inkább nézelődtek meg fényképeztek. A Mein Schiff 3 nevezetű óceánjárónak nagyon megörültek, azonnal odatömörültek a hajó elejébe, és nem győzték fotózni, aranyosak voltak. A legviccesebb jelenet talán az volt, amikor ketten nagy rosszallóan megbeszélték, milyenek már a többiek, hogy eljöttek egy hajóútra aludni, majd miután ebben egyetértettek, maguk is aludni tértek.

Skót pár

Ó, és majdnem elfelejtettem a rendkívül szimpatikus skót házaspárt, akikkel a festán találkoztunk. A férfi megmutatta, neki hogy néz ki a három nappal korábban szerzett medúzacsípése, ekkor kezdtem el félni a medúzától, mert ebből kiderült számomra, hogy nem veszélytelen állat az, csak nekem volt szerencsém, hogy olyan olcsón megúsztam az első találkozást. Aranyosak voltak, főleg az a jelenet tetszett, amikor mindkettő sikítani kezdett egy csótány láttán. Akkora csótányok vannak itt, te jó ég... Szerencsére eddig csak a kikötőben láttam ilyet, bár Ashley az ágyában is talált egyet szombaton, ami nem túl vidám, lássuk be.