Amikor viszketek
A parton - feltehetőleg azért, hogy imponáljon nekem - Ruben fogja magát, és bemutat egy planket, aztán lemegy fekvőtámaszba, mármint behajlítja a könyökét, és így is eltölt még fél percet, aztán ugyanezt előadja úgy is, hogy arccal felfelé néz. Egyrészt not impressed, mert előbbit még én is meg tudom csinálni, másrészt embarrassed, mert azért a tengerparton nem kevés ember volt ebben a pillanatban, és mindig nehezebben viselem, hogy valaki hülyét csinál magából, ha sok szemtanú van, harmadrészt wtf, mert tényleg mit várhatott ettől a manővertől. Ja, ez még tegnap volt, ma nem mentem vele pancsolni, bár ma is hívott. Vajon kell annál komolyabb lépést tennem, hogy nemmel válaszolok a programajánlataira? Aaannyira nem szeretnék konfliktust, és aaannyira nem szeretném megbántani.
Meccsnézés közben a magyar nő, akit a meccsnézés kapcsán ismertünk meg Pannáékkal, társalog. Elmondja, hogy az ő egyik barátnője ismeri a vízilabdásokat, és egy csomó meccsre kivitte már őt, és bemutatta "a nagy neveknek", és a nagy nevek közül néhányan Máltán szerveznek nyári tábort, ahol vízilabdázni lehet meg angolt tanulni (ilyenkor mindig ott van a "basszus, és ez nem nekem jutott eszembe"-érzés), és ő írt e-mailt a "Fodor Rajminak", mert neki amúgy megvan Fodor Rajmi e-mail címe, és lehet, hogy majd dolgozhat abban az uszodában, ahol a tábori vízilabdaedzések leszek. Megpróbáltam elemezni őt is meg magamat is. Nála vagy az van, hogy erre tud büszke lenni, és akkor az szomorú, vagy az, hogy egyszerűen ilyen alkat, muszáj neki dicsekedni. Átgondoltam, lehet-e, hogy azért idegesített, mert irigy vagyok, de azt hiszem, hogy nem, mert nem érzek rá vágyat, hogy ismerjem a nagy neveket, és személyes e-mailt írhassak olimpiai bajnokoknak, és úgy beszélhessek róluk, hogy a Fodor Rajmi. Lehet, hogy önmagában a dicsekvéstől viszketek, és mondjuk azért, mert én meg nem szoktam, mert én ilyen kis csendes vagyok meg szerény, és senkinek nem dörgölök az orra alá semmilyen vélt vagy valós sikert, és nem értem, mások miért nem bírnak csendben maradni. És ez is tegnap volt.
Meccsnézés közben a magyar nő, akit a meccsnézés kapcsán ismertünk meg Pannáékkal, társalog. Elmondja, hogy az ő egyik barátnője ismeri a vízilabdásokat, és egy csomó meccsre kivitte már őt, és bemutatta "a nagy neveknek", és a nagy nevek közül néhányan Máltán szerveznek nyári tábort, ahol vízilabdázni lehet meg angolt tanulni (ilyenkor mindig ott van a "basszus, és ez nem nekem jutott eszembe"-érzés), és ő írt e-mailt a "Fodor Rajminak", mert neki amúgy megvan Fodor Rajmi e-mail címe, és lehet, hogy majd dolgozhat abban az uszodában, ahol a tábori vízilabdaedzések leszek. Megpróbáltam elemezni őt is meg magamat is. Nála vagy az van, hogy erre tud büszke lenni, és akkor az szomorú, vagy az, hogy egyszerűen ilyen alkat, muszáj neki dicsekedni. Átgondoltam, lehet-e, hogy azért idegesített, mert irigy vagyok, de azt hiszem, hogy nem, mert nem érzek rá vágyat, hogy ismerjem a nagy neveket, és személyes e-mailt írhassak olimpiai bajnokoknak, és úgy beszélhessek róluk, hogy a Fodor Rajmi. Lehet, hogy önmagában a dicsekvéstől viszketek, és mondjuk azért, mert én meg nem szoktam, mert én ilyen kis csendes vagyok meg szerény, és senkinek nem dörgölök az orra alá semmilyen vélt vagy valós sikert, és nem értem, mások miért nem bírnak csendben maradni. És ez is tegnap volt.
Én arra lennék kíváncsi, h a dicsekvőknek ilyenkor mi van a fejükben, tudják-e mit csinálnak éppen, amikor azt teszik, amit.. vagy egyáltalán mit gondolnak.. mennyivel jobb vagyok másoknál, vagy mi?
VálaszTörlésÉn sem dicsekszem, nekem nincs is mivel, sőt ha valamit elmesélek, akkor is kicsit úgy érzem, h inkább nem kéne, mert nem akarom, h más annak vegye.. De ez is hülyeség amúgy..
A dicsekvés akkor is taszító..
Szerintem van olyan, aki nem veszi észre, hogy dicsekszik, és olyan is, aki nagyon vágyik rá, hogy mások csodálják, és tudatosan csinálja. Csak vannak, akik fel sem veszik ezt, vagy legyintenek egyet, hogy jól van, mondjad csak. Engem meg zavar, ez a probléma.
VálaszTörlés