Robert Asprin: The Sweet Myth-tery of Life
A címe miatt vettem meg néhány éve, mert úgy gondoltam, hogy aminek már a borítóján ekkora szóvicc van, az rossz nem lehet. Sajnos tévedtem.
Ott kezdődik, hogy remek érzékkel belenyúltam egy sorozat tizedik kötetébe, amiben elég kevés az előző részekre történő utalás, így aztán az előzményekből kb. semmit sem értettem, nem tudtam meg, mi tartja össze a könyv szereplőit, milyen viszony van köztük, ilyenek. Ez már önmagában is rontja az élményt, de nem az író hibája, túl lehet lépni rajta. Na, de a többi!
Olyan érzésem volt, mintha az író bácsi sok-sok Pratchett elolvasása után arra a következtetésre jutott volna, hogy ez egyszerű, mint a pofon, majd leült volna összedobni a saját regényét, amiből kiderül, hogy mégsem olyan egyszerű ez. Hiába nyomoztam ki, hogy Pratchett később kezdte a Discworld-sorozatot, mint Asprin a sajátját, akkor is gyenge Pratchett-utánzatnak tűnt ez a könyv. (Igaz, 1993-ban jelent meg, amikor már elég sok Discworld-kötet kint volt, és korai Myth-részeket nem olvastam, szóval ki tudja...) A poénok inkább kínosak, mint viccesek, még a szóviccek is olyan kis bénácskák, pedig én azokat aztán nagyon szeretem. Nem egyszer azzal ér véget a fejezet, hogy "kinyílt az ajtó, és belépett rajta egy vámpír/démon/egyéb lény". És akkor érzem, hogy nekem ezen nevetnem kéne, de egyszerűen nem tud érdekelni, miután a harmadik oldalon közölte velem ez a jóember, hogy egy sárkányt nevelget háziállat gyanánt, majd az ötödiken, hogy az ő világában párhuzamos dimenziók vannak, amik között simán lehet lépkedni. Akkor most hatódjak meg azon, hogy vámpírok meg démonok is vannak ebben a világban? Nem megy.
Ennél is jobban zavart, hogy a 226 oldal beszélő fejek egész sorát vonultatja fel. Beszélgetés közben a szereplők nem csinálnak semmit. Nem ráncolják a szemöldöküket, nem állnak egyik lábukról a másikra, nem veszik fel a kávéscsészét, nem kavargatják a levest, egyáltalán semmi nem történik velük, csak szövegelnek. Húsz oldalon át megy az érdekfeszítő társalgás azzal kapcsolatban, miért jó, ha közpénzből fizetést adunk magunknak olyan munkáért, amit nem végzünk el, és hiába értem, hogy társadalomkritika, meg hiába ironikus, akkor is halál unalmas. Végig, az egész. Akkora cliffhanger az utolsó jelenet, mint ide Lacháza, mégsem fordult meg a fejemben, hogy elolvassam a következő részt, vagy akár bármelyik előzőt. Nagyon kemény szívvel osztottam csillagot: ötből kettőt kapott a könyv, és bocsánatot kérek a bácsitól, aki már régen meghalt, és legalább ezért valószínűleg megérdemelte volna, hogy tetsszen a könyve.
Ott kezdődik, hogy remek érzékkel belenyúltam egy sorozat tizedik kötetébe, amiben elég kevés az előző részekre történő utalás, így aztán az előzményekből kb. semmit sem értettem, nem tudtam meg, mi tartja össze a könyv szereplőit, milyen viszony van köztük, ilyenek. Ez már önmagában is rontja az élményt, de nem az író hibája, túl lehet lépni rajta. Na, de a többi!
Olyan érzésem volt, mintha az író bácsi sok-sok Pratchett elolvasása után arra a következtetésre jutott volna, hogy ez egyszerű, mint a pofon, majd leült volna összedobni a saját regényét, amiből kiderül, hogy mégsem olyan egyszerű ez. Hiába nyomoztam ki, hogy Pratchett később kezdte a Discworld-sorozatot, mint Asprin a sajátját, akkor is gyenge Pratchett-utánzatnak tűnt ez a könyv. (Igaz, 1993-ban jelent meg, amikor már elég sok Discworld-kötet kint volt, és korai Myth-részeket nem olvastam, szóval ki tudja...) A poénok inkább kínosak, mint viccesek, még a szóviccek is olyan kis bénácskák, pedig én azokat aztán nagyon szeretem. Nem egyszer azzal ér véget a fejezet, hogy "kinyílt az ajtó, és belépett rajta egy vámpír/démon/egyéb lény". És akkor érzem, hogy nekem ezen nevetnem kéne, de egyszerűen nem tud érdekelni, miután a harmadik oldalon közölte velem ez a jóember, hogy egy sárkányt nevelget háziállat gyanánt, majd az ötödiken, hogy az ő világában párhuzamos dimenziók vannak, amik között simán lehet lépkedni. Akkor most hatódjak meg azon, hogy vámpírok meg démonok is vannak ebben a világban? Nem megy.
Ennél is jobban zavart, hogy a 226 oldal beszélő fejek egész sorát vonultatja fel. Beszélgetés közben a szereplők nem csinálnak semmit. Nem ráncolják a szemöldöküket, nem állnak egyik lábukról a másikra, nem veszik fel a kávéscsészét, nem kavargatják a levest, egyáltalán semmi nem történik velük, csak szövegelnek. Húsz oldalon át megy az érdekfeszítő társalgás azzal kapcsolatban, miért jó, ha közpénzből fizetést adunk magunknak olyan munkáért, amit nem végzünk el, és hiába értem, hogy társadalomkritika, meg hiába ironikus, akkor is halál unalmas. Végig, az egész. Akkora cliffhanger az utolsó jelenet, mint ide Lacháza, mégsem fordult meg a fejemben, hogy elolvassam a következő részt, vagy akár bármelyik előzőt. Nagyon kemény szívvel osztottam csillagot: ötből kettőt kapott a könyv, és bocsánatot kérek a bácsitól, aki már régen meghalt, és legalább ezért valószínűleg megérdemelte volna, hogy tetsszen a könyve.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése