Félmaraton pt. sok
Ma 45 percet kellett futni, ennyi idő alatt megtettem a Margitszigeten egy kört, plusz elértem a szállodáig (az majdnem az Árpád hídnál van). Azt hiszem, az egészen jó magamhoz képest. De az igazi jó majd holnap következik: akkor 3 kört kell menni, ami 15 és fél km. Kíváncsi leszek.
Főztem paprikás csirkét, amit hónapok óta kívánok. Hát nem odakozmált? Komolyan mondom, egyszer csak elszánom magam, és kihajítom az edényeimet, és veszek helyettük használhatóakat. Mert egészen biztos vagyok benne, hogy nem normális dolog, hogy ha két percig nem kavargatok valamit, amin amúgy egy csomó lé van, akkor az a lé ellenére is leég. Legalábbis amíg otthon laktam, és ott főztem, ilyen sosem fordult elő. Mindegy, azért finom lett a kaja, meg örülök neki, mert tényleg hiányzott már.
Hazafelé a villamoson azon gondolkodtam, milyen ijesztő fokozatai vannak a magánynak. Van például a tanítványom, akit nem különösebben kedvelek, mert irritáló stílusban beszél velem, és szerintem annyira ő sincs oda értem, na, tegnap felhívott, hogy nem jön (az órája kezdete után 3 perccel, cöhh), és hat percet beszélt, pontosabban panaszkodott. Ezen nagyon megdöbbentem, és nagyon megsajnáltam őt, mert simán elképzelem, hogy tényleg annyira magányos, hogy akár egy szinte idegen emberrel is szívesen elbeszélget, akit eddig látott vagy négyszer életében (40 éves elmúlt, se gyereke, se férje, se semmilyen kapcsolata, és kb. éjjel-nappal dolgozik). Aztán van az idős bácsi, aki a villamoson elkezd beszélni egy másik bácsihoz, és csak mondja, csak mondja, annak ellenére, hogy a másikból semmiféle reakciót nem tud kisajtolni, se egy mosolyt, se egy választ, semmit. Aztán persze a másik bácsi felfogta, hogy nem menekülhet, mert nagy a tömeg, meg a szerencsétlen öregúr nem akar rosszat, csak iszonyúan egyedül van, úgyhogy mondott neki vagy két mondatot, de hát... De ez a magányosságnak az a foka, ami szerintem végtelenül szomorú, és ahová sosem szeretnék eljutni.
Főztem paprikás csirkét, amit hónapok óta kívánok. Hát nem odakozmált? Komolyan mondom, egyszer csak elszánom magam, és kihajítom az edényeimet, és veszek helyettük használhatóakat. Mert egészen biztos vagyok benne, hogy nem normális dolog, hogy ha két percig nem kavargatok valamit, amin amúgy egy csomó lé van, akkor az a lé ellenére is leég. Legalábbis amíg otthon laktam, és ott főztem, ilyen sosem fordult elő. Mindegy, azért finom lett a kaja, meg örülök neki, mert tényleg hiányzott már.
Hazafelé a villamoson azon gondolkodtam, milyen ijesztő fokozatai vannak a magánynak. Van például a tanítványom, akit nem különösebben kedvelek, mert irritáló stílusban beszél velem, és szerintem annyira ő sincs oda értem, na, tegnap felhívott, hogy nem jön (az órája kezdete után 3 perccel, cöhh), és hat percet beszélt, pontosabban panaszkodott. Ezen nagyon megdöbbentem, és nagyon megsajnáltam őt, mert simán elképzelem, hogy tényleg annyira magányos, hogy akár egy szinte idegen emberrel is szívesen elbeszélget, akit eddig látott vagy négyszer életében (40 éves elmúlt, se gyereke, se férje, se semmilyen kapcsolata, és kb. éjjel-nappal dolgozik). Aztán van az idős bácsi, aki a villamoson elkezd beszélni egy másik bácsihoz, és csak mondja, csak mondja, annak ellenére, hogy a másikból semmiféle reakciót nem tud kisajtolni, se egy mosolyt, se egy választ, semmit. Aztán persze a másik bácsi felfogta, hogy nem menekülhet, mert nagy a tömeg, meg a szerencsétlen öregúr nem akar rosszat, csak iszonyúan egyedül van, úgyhogy mondott neki vagy két mondatot, de hát... De ez a magányosságnak az a foka, ami szerintem végtelenül szomorú, és ahová sosem szeretnék eljutni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése