Ernst Schnabel: Anne Frank naplója / Anne Frank nyomában

 Anne Frank naplója
Hosszú évek óta gondoltam rá, hogy el kellene olvasni, de mindig attól féltem, hogy nagyon megviselne, ezért sosem szereztem be. Aztán pár éve pár száz forintért megvettem az antikváriumban, azóta a polcon állt, mígnem idén kiválasztottam egy molyos kihíváshoz, és most végre sorra került.

Sosem fogom magam túltenni azon, hogy megtörténhetett a zsidók módszeres kiirtására tett kísérlet. Olyan sötét korszaka ez a történelemnek, mint a boszorkányégetések kora. Mindkettőn kiakadok, ahányszor eszembe jut, ahányszor elém kerül valami azzal kapcsolatos könyv vagy film. Milyen világ az, ahol tömegesen ölik az embereket a vallásukra hivatkozva? Milyen ember az, akinek közben nem jut eszébe a saját vallása tíz parancsolata, amik közül az egyik első, hogy ne ölj? Milyen történelmi helyzet az, amelyikben emberek arra kényszerülnek, hogy elhagyják a szülőföldjüket, és megtagadják a kultúrájukat, az anyanyelvüket? (Anne Frankék hollandul beszéltek, hollandul írtak, hollandul gondolkodtak, pedig a szülők németek voltak, és csak Anne 4 éves korában költöztek Hollandiába Hitler elől. Még így sem menekültek elég messzire. Anne egy helyütt írja, hogy ők valaha németek voltak... Hát ez mennyire rettenetesen szomorú?)

Anne Frank jómódú zsidó családban nevelkedett egészen 13 éves koráig, 1942-ig, amikor a németek hozzáfogtak a holland zsidók deportálásához. Miután az idősebb lány, az akkor 16 éves Magot megkapta a behívóját németországi munkára, a család elrejtőzött az édesapa cégének épületében. Két éven át éltek itt, az apa négy volt alkalmazottja segítette őket, ők szereztek élelmet, ruhát, könyveket, gyógyszert, mindent, amire csak szüksége lehetett az üldözötteknek. Egy másik családdal, anyával, apával, fiukkal együtt rejtőzködtek, majd fél éven belül csatlakozott hozzájuk egy nyolcadik társ, egy fogorvos is.

A napló az elrejtőzés előtt néhány héttel kezdődik, Anne Frank 13. születésnapján. Már az eleje is nyomasztó, amikor Anne beszámol arról, hogyan érintik a családját a zsidótörvények: a testvérével ki kell lépniük az iskolájukból, mert zsidó gyerekek többé nem járhatnak oda, nem szállhatnak fel a buszra, a villamosra, nem lehet biciklijük, este 8-tól reggel 6-ig nem tehetik ki a lábukat az utcára, bizonyos városrészekbe abszolút tilos belépniük, és sárga csillagot kell hordaniuk. Ezek egyenként és összességében is végtelenül megalázó, embertelen dolgok, de a fekete leves csak a rejtőzködéssel jön.

Aznap, amikor befejeztem magát a naplót, órákon át kerestem a kiegészítő infókat onnantól kezdve, hogy a társaság tagjai közül kivel mi is történt pontosan, odáig, hogy hogyan is nézett ki "a hátsó traktus", ahol elrejtőztek. Nos, a búvóhely egy forrás szerint összesen 46 nm-es volt, ekkora területen éltek nyolcan két éven át. Ez már önmagában is nagyon durva, de tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy napi 24 órában voltak oda bezárva, nem mehettek ki a szabadba 25 hónap alatt egyetlen egyszer sem, nem tudtak elvonulni, ha elegük lett a többiekből, és még ráadásul nem is hangoskodhattak, mert minden zajt hallani lehetett a raktárban, az pedig a végüket jelentette volna, ha valamelyik raktári munkás meghallja őket. Két éven át lábujjhegyen élni képtelenség. Embertelen. Nem csoda, hogy állandóan veszekedtek, és folyamatosan haragban volt egymással legalább három-négy ember a nyolcból. Még akkor is agyára megy egyik ember a másiknak ilyen körülmények között, ha egyébként kedvelik egymást, hát még így, hogy a családtagokon kívül nem is igazán ismerték egymást a bujdosás előtt, legfeljebb látásból.

A tinikor nem könnyű se a tininek, se a környezetének. A tininek mindennel és mindenkivel baja van, folyton magányosnak és kiközösítettnek érzi magát, senki sem érti meg. Nem nehéz elképzelni, milyen lehet akkor két éven összezárva élni egy tinivel, és milyen lehet egy tininek ugyanez. A napló alapján Anne kezdetben egy elviselhetetlen, undok kis béka, aki túlságosan fennhordja az orrát, mindent jobban tud, és végtelenül meg van elégedve magával. A rá kényszerített lakótársak közül egyedül az apját és a nővérét tudja tolerálni, a többiekkel, beleértve a saját édesanyját is, csak baja van. Időnként olyan stílusban nyilatkozik meg az őt körülvevő felnőttekkel kapcsolatban, hogy az talán túlzás. Persze érthető, 13-14 éves, dúlnak a hormonok, éjjel-nappal együtt kell lennie négy kvázi idegennel plusz a családjával, és mindig mindenkinek problémája van a viselkedésével, amit haladéktalanul szóvá is tesznek. Nyilván ez is hozzájárul ahhoz, hogy kissé mintha kifordulna magából időnként. Aztán 1943/44 telén hirtelen olyan változás áll be a személyiségében, mintha 1944 januárjától egy másik lány írná tovább a naplót. Anne egyik napról a másikra szinte felnő, de legalábbis sokkal belátóbbá válik, mint amilyen addig volt. Egyszer csak megérti, hogy a többieknek is nagyon nehéz a helyzet, hogy mindenkinek egyformán rossz folyamatosan egymás szájában létezni, ezért sokkal türelmesebbé válik a környezetével szemben. Többet olyan gondolatai sem támadnak, hogy legszívesebben felpofozná ezt vagy azt a felnőttet. (Igen, ez irritált a legjobban egy 13 éves kislány tollából.)

Anne történeteket is írt, kettőt a naplójával is megosztott. Szerintem szörnyű mindkettő, pedig Anne nyilvánvalóan nagyon büszke volt rájuk. Viszont Ernst Schnabel a kötet második felében közread további hármat vagy négyet, és azok tetszettek. Azokra tényleg igaz, amit Schnabel mond róluk: nem írhatta volna meg őket akármelyik kislány. Annyira szeretett volna írónő lenni szegény, annyiszor elmondta, hogy ez a vágya. Végül is bizonyos értelemben teljesült a vágya, ahogy az is, hogy sokáig éljen. 16 évesen véget ért a földi pályafutása, de máig beszélnek róla, olvassák a naplóját, életben tartják az emlékét. Valószínűleg sokkal tovább él így, mint akkor élt volna, ha nem történik vele semmi különös. Pedig még mindig csak 84 éves lenne, simán élhetne.

Az egész történet egy tragédia, de abban külön is van valami tragikus, hogy olyan bejegyzéssel ér véget a napló, amiben Anne azon elmélkedik, miben kellene még változnia, hogy könnyebb legyen az élet, és arról, mik a jelleme erősségei és hibái. Aztán már csak egy néhány bekezdéses szöveg tudósít arról, hogy az utolsó írás után három nappal elhurcolták mind a nyolc embert két segítőjükkel együtt, és a bujkálók közül mindössze Otto Frank, Anne apja élte túl a koncentrációs tábort, mindenki más meghalt.

Egy dolog zavart nagyon, a fordítás. Nagyon sok volt az olyan jellegű hiba, amikor egy kifejezést egy másik kifejezéssel kellene visszaadni, de a fordító egyes szavakat kicserélt másokra, miközben ezek állandósult szókapcsolatok, amiknek a tagjait nem lehet csak úgy csereberélni. Három példát írtam ki. Kacsalábon forgó palota helyett kacsalábon forgó vár, rút kiskacsa helyett csúnya kis kacsa, és "ittuk Miep szavait" helyett "lestük a szót Miep ajkáról." Szóval ezek azért zavaróak. Nekem legalábbis, de rólam tudjuk, hogy nagyon kritikus vagyok. Az a mentségem, hogy magammal szemben is.

Ahogy már írtam fentebb, persze azonnal feltúrtam a netet, hogy megtudjam, kivel mi történt, ki hogy nézett ki, milyen is volt az az épület, ahol bujkáltak, ilyesmi. Megrázott az az információ, hogy Otto Frank egészen 1980-ig élt. Az még majdnem negyven év abban a tudatban, hogy kiirtották a családját. Iszonyatos. Még úgy is, hogy a történtek után nyolc évvel újra megnősült, elvette egy sorstársát, akinek meghalt a férje és az egyik gyereke is a kettő közül. (A másik gyerekétől nem szép húzás szerintem, hogy könyvet adott ki, aminek a címében úgy utal magára, mint Anne Frank mostohatestvére. Szerintem a posztumusz rokoni kapcsolat nem számít, olcsó marketingfogás.) Ráadásul azzal telt az élete, hogy beperelt embereket, akik azt állították, hogy a napló hamisítvány, Otto Frank írta, Anne sosem létezett, és Otto Frank egy pénzéhes csaló. Találtam egy igen gusztustalan, korabeli cikket is ebben a témában, aminek már a címe is gyönyörű: "A lánya halálán akart meggazdagodni az okos zsidó". Hát nem aranyos? Egyébként törvényszéki vizsgálatokkal bizonyították, hogy a napló igenis valódi. A témában általam talált legjobb honlap erre található, meg lehet nézni a történet szereplőinek fényképét, be lehet járni virtuálisan a rejtekhelyet. Azóta sem volt időm rendesen átnyálazni (másfél hete kezdtem írni a bejegyzést), de egyszer sort kerítek rá.

Anne Frank nyomában
Ha az ember a napló végére ér, megnézegeti a képeket, majd megfordítja a könyvet, akkor egy újabb könyvet talál. Ernst Schnabel, egy német író az ötvenes évek második felét azzal töltötte, hogy megpróbált felkutatni 72 olyan embert, akik ismerték Annét, vagy valamilyen módon kapcsolatba hozhatók vele. 46 embert meg is talált, beszélt is velük. Olyan a könyv, mint egy mozaik: az interjúkból, beszélgetésekből összeáll Anne életének 16 éve. Németországban beszéltek róla olyanok, akik az első négy évben ismerték, Hollandiában olyanok, akik tizenkét éves koráig találkoztak vele, Lengyelországban, Franciaországban olyanok, akikkel együtt került koncentrációs táborba, de még Amerikából is érkezett beszámoló. A legtragikusabb interjúalany mindenképpen Otto Frank, akinek nagyon nehéz lehetett a családja haláláról beszélni. Nagyon érdekes még az is, amikor Anne barátnői és a bujkálók segítői nyilatkoznak, akik közül mindenki túlélte a háborút. A segítőket csodálom: nemcsak ennek a nyolc embernek segítettek, hanem többen közülük otthon is bújtattak zsidókat. Elgondolkodtam, hasonló helyzetben lennék-e annyira bátor, annyira helyén lenne-e a szívem, hogy meg merjem tenni ugyanezt. Jó lenne azt gondolni, hogy persze, nem kérdés, de sajnos kérdés. Azért remélem, hogy én is vagyok olyan jó ember, hogy megtenném, amit ezek az emberek tettek.

A legszörnyűbb részek az elfogatástól Anne haláláig terjednek. Annyira sokszor annyira kicsin múlt, hogy megússza, és sosem volt szerencséje. Nem derült ki, ki adta fel a nyolc embert, de valaki belsős lehetett, mert a rendőrök tudtak a titkos bejáratról, ami a rejtekhelyre vezetett. Nagyon a vége felé fogták már el őket. Ha két hónappal korábban buknak le, lehet, hogy futni hagyják őket. Ha egy hónappal később, el sem jutnak a koncentrációs táborig: Westerborkból Auschwitzba az utolsó "szállítmánnyal" érkeztek. Nagyon megrázó a táborok túlélőinek vallomása arról, hogyan zajlott az élet Auschwitzban és Bergen-Belsenben. Iszonyú, embertelen, komolyan döbbenetes, hogy ez a gondolat valami beteg elmében megszületett, és utána valóság is lett belőle. Rettenetesen szomorú az egész. Anne és a nővére, Margot nem voltak ott, amikor az anyjuk meghalt. Szegény nő valószínűleg becsavarodott attól, ami történt vele, és nem volt hajlandó enni, így legyengült és meghalt. A két lány tífuszban pusztult el: Margot leesett az ágyról és meghalt, és hiába nem árulták el a társak a szintén beteg Annénak, hogy a nővére már nem él, ő megérezte, hogy ez a helyzet, és mivel meggyőződése volt, hogy a szülei sem élnek már, néhány nap múlva feladta, ő is meghalt. Mindezt körülbelül egy hónappal a tábor felszámolása előtt. Ilyen kicsin múlt. És pont az apja élte túl ezt az egészet, aki Anne a családtagok közül legjobban szeretett. Milyen kegyetlen az élet, nem?

Nagyon érdekes a könyv, nagyon jó, hogy valakinek eszébe jutott elvégezni ezt a hatalmas kutatómunkát, és aztán papírra vetni az eredményt. Csak az nem tetszett, hogy az író sokszor túlságosan nyomatékosítani akarta, milyen tragikus, ami történt, miközben a beszámolók önmagukban is elég jól érzékeltetik ezt. De azért ha van könyv, amit mindenkinek el kellene olvasnia, akkor az Anne Frank naplója és ez a riportkönyv. Csak hogy jól lássuk, mire képes az ember. Ha egyszer eljutok Amszterdamba, első napirendi pont lesz az Anne Frank-túra. Szerencsére az édesapa megakadályozta, hogy a búvóhelyül szolgáló épületet elbontsák, így ott ma az Anne Frank Múzeum működik. Mindenképpen szeretném látni egyszer. Persze érdekes gondolat, hogy hány lány, fiú, férfi és nő élt át hasonló dolgokat, mint Anne, és miért pont belőle lett szimbólum. De ilyen a véletlen: az ő naplója került elő, az ő neve lett ismert, ezért ő lett jelkép. Mondjuk ennyit legalább megérdemel a sorstól, azt hiszem.