Reakciók
Nagyon érdekesek a reakciók arra a hírre, hogy megyek a kávézóba dolgozni. A döbbenet általános, amit nem igazán értek, de ennek talán az az oka, hogy nekem van olyan csoporttársam, aki már egyetem alatt elkezdett kávézóban dolgozni, azóta sem csinált mást, amennyire én tudom, és nekem ez sosem volt furcsa, mert azt láttam rajta, hogy tökre szereti ezt a munkát, és ennek örültem. Egyébként sem értettem soha, hogy miért kell lenézni azt, aki pultos/pincér/felszolgáló, mi azzal a baj, ha valakinek ez a munkája.
A döbbenet utáni reakciók eltérőek. Van, aki örül, hogy valami újat is kipróbálok, lehet, hogy beletanulok ebbe, és ennyivel is több leszek. Van, akinél a döbbenet után is a döbbenet jön. És van olyan, akinél a döbbenet után az következik, hogy hirtelen elkezd lenézni, pont úgy, ahogy minden pultost/felszolgálót/pincért lenéz, és ezt igyekszik éreztetni is. Ez a legérdekesebb mind közül. Merthogy én ugyanaz vagyok, aki eddig voltam. Nem változtak a tulajdonságaim, nem változott a külsőm, nem változott a foglalkozásom (miszerint angol-, néha némettanár, műfordító, valamint doktori hallgató vagyok), amit amúgy nem adtam fel átmenetileg sem (mivel folyamatosan tanítok, kapom az új könyvet is hamarosan, és folytatom a doktorit rendületlenül), mindössze annyi történt, hogy felvettem a repertoárba egy új, számomra eddig teljesen ismeretlen területet, a pultos/felszolgáló munkáját, és részmunkaidőben ezt fogom csinálni. És mégis van, akinél már át is kerültem egy másik fiókba, a lenézettek fiókjába. Azért milyen furcsa az ember, nem?
Én a magam részéről örülök, hogy kipróbálhatok valami újat, mert ekkora szerencsém van, hogy pont akkor jött a lehetőség, amikor a nyelviskolából kiestem (mint minden más óraadó, teszem hozzá, egyetlen kivétellel). Örülök, mert történik velem valami izgalmas, megtanulok valami hasznosat (mert ha egyszer összeszedem a bátorságomat, és elhúzok innen, akkor semmi sem garantálja, hogy pont a diplomámmal fogok munkát találni, könnyen lehet, hogy kávézóba tudok majd elmenni), és lehetőségem lesz emberekkel találkozni (többször gondoltam rá, hogy az velem a baj, hogy nem járok emberek közé, csak akkor, ha csoporthoz megyek, de ugye csoport nem sok akad mostanában).
Úgyhogy én a magam részéről elégedett vagyok az életemmel. Teljesen biztosan érzem, hogy nekem most ezt kell lépnem. Ahogy anyukám mondja, én életem, én bizniszem, és ebben teljesen egyetértünk.
A döbbenet utáni reakciók eltérőek. Van, aki örül, hogy valami újat is kipróbálok, lehet, hogy beletanulok ebbe, és ennyivel is több leszek. Van, akinél a döbbenet után is a döbbenet jön. És van olyan, akinél a döbbenet után az következik, hogy hirtelen elkezd lenézni, pont úgy, ahogy minden pultost/felszolgálót/pincért lenéz, és ezt igyekszik éreztetni is. Ez a legérdekesebb mind közül. Merthogy én ugyanaz vagyok, aki eddig voltam. Nem változtak a tulajdonságaim, nem változott a külsőm, nem változott a foglalkozásom (miszerint angol-, néha némettanár, műfordító, valamint doktori hallgató vagyok), amit amúgy nem adtam fel átmenetileg sem (mivel folyamatosan tanítok, kapom az új könyvet is hamarosan, és folytatom a doktorit rendületlenül), mindössze annyi történt, hogy felvettem a repertoárba egy új, számomra eddig teljesen ismeretlen területet, a pultos/felszolgáló munkáját, és részmunkaidőben ezt fogom csinálni. És mégis van, akinél már át is kerültem egy másik fiókba, a lenézettek fiókjába. Azért milyen furcsa az ember, nem?
Én a magam részéről örülök, hogy kipróbálhatok valami újat, mert ekkora szerencsém van, hogy pont akkor jött a lehetőség, amikor a nyelviskolából kiestem (mint minden más óraadó, teszem hozzá, egyetlen kivétellel). Örülök, mert történik velem valami izgalmas, megtanulok valami hasznosat (mert ha egyszer összeszedem a bátorságomat, és elhúzok innen, akkor semmi sem garantálja, hogy pont a diplomámmal fogok munkát találni, könnyen lehet, hogy kávézóba tudok majd elmenni), és lehetőségem lesz emberekkel találkozni (többször gondoltam rá, hogy az velem a baj, hogy nem járok emberek közé, csak akkor, ha csoporthoz megyek, de ugye csoport nem sok akad mostanában).
Úgyhogy én a magam részéről elégedett vagyok az életemmel. Teljesen biztosan érzem, hogy nekem most ezt kell lépnem. Ahogy anyukám mondja, én életem, én bizniszem, és ebben teljesen egyetértünk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése