A mai nap tapasztalata,

hogy még mindig én vagyok az, akit a tornaórán utoljára választanak, és jelenleg nem tudok elképzelni olyan forgatókönyvet, amely szerint nem egyedül fogok megöregedni. A hangulatomon az sem segít sokan, amikor rám förmed A Helyen valaki, aki pont kussoljon, vagy legyen nagyon kedves, de ne förmedjen rám,  amiért vissza merek kérdezni*. Nagyon-nagyon elegem van, és nagyon-nagyon el vagyok keseredve. Semmihez sincs kedvem, még sírni sem. Úgyhogy akkor fordítok egy kicsit, hogy ott is lássak párokat, aztán talán nézek Jóbarátokat, hogy ott is lássak párokat. Elcseszett egy ember vagyok, csak azt nem tudom, hol van bennem a hiba.


*És nem érdekel, hogy ott van-e már hét órája. Majd küldöm neki szeretettel a Facebookon azt a bölcsességet, miszerint mindig mindenkivel legyünk kedvesek, vagy legalább normálisak, mert nem tudhatjuk, mi marja belülről. Azt a bunkó mindenségit, basszus.