Dover, 1. nap
Reggel összecihelődtünk, a konyhában összeütköztünk a cseh fiúval, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy beszélgetni kezdjünk, elköszöntem a csapatuktól, biztos jó hülyének néztek, aztán kijelentkeztünk és elindultunk a pályaudvarra Danival. Most simán ment a Charing Cross fellelése, mert már tudtuk, hogy nagyon kell nézni a táblákat.
Dover azért fontos nekem, mert két-három éve egyszer azt találtam ki, hogy Doverbe fogunk költözni Tomival, és ott fogunk dolgozni: ő szakácskodik, én meg a helyi iskolában tanítok társadalomismeretet, mert éppen olyan álláslehetőséget hirdettek. Az egészből persze nem lett semmi, de én azóta nagyon erős vágyat éreztem arra, hogy elmenjek Doverbe, és lássam a fehér sziklákat élőben. Ezért nagy öröm nekem, hogy ez sikerült.
Londonból Doverbe két óra lehet eljutni. Szép, tiszta vonatok járnak, nem úgy, mint itthon. Van kijelző, amire kiírják a fontos információkat, valamint azt, hogy melyik állomás következik. Ezen kívül vagy hússzor bemondták, hogy a vonat nyolc kocsiból áll ugyan, de aki Doverbe megy, az első négy valamelyikébe szálljon, különben tökre nem Doverben fog kilyukadni. A kijelzőre még az is ki volt írva, hogy a nyolc kocsiból hányadikban ülsz, majd még a kalauz is végigjárta a vonatot, és mindenkitől megkérdezte, hová tart, majd megmondta, jó helyen lebzsel-e. Szóval abszolút hülyebiztos a közlekedésük, aminek nagyon örültem, mert kicsit stresszeltem, hogy mégis valahol egészen máshol lyukadunk ki, mint ahová tartunk. De nem, simán ment a dolog.
Dover gyönyörűséges. Már maga a város is, amin át kellett menni, hogy elérjünk a szinte a tengerparton álló hostelünkhöz. Ezt a hostelt kevésbé szerettem, mint a londonit, mert nagyon szűk meg kicsi volt minden helyiség, ráadásul a szobát úgy telerakták ággyal, hogy nem is lehetett megmozdulni odabent. Az pozitívum, hogy egyedül lakhattunk a négy fős szobában, az viszont nem tetszett, hogy fel volt húzva az ágy, és nem volt egyértelmű, hogy az ágynemű friss, vagy aludtak már benne. A pasi is elmondta, meg ki is volt írva, hogy "changed every couple of days", de azért ki volt rakva friss ágynemű egy szekrénybe, hogy ha akarod, magad is áthúzhatod az ágyadat. Mi ott rontottuk el, hogy nem vittünk fel ágyneműt rögtön az érkezéskor, és mire este visszaértünk, már nem volt két teljes garnitúra, pl. párnahuzat egyáltalán semennyi. Így én éjjel fáztam és kellemetlenül is éreztem magam, bár kárpótolt ezért az álmom, amiben egy fiú, akibe régen szerelmes voltam, nagyon szeretett.
Na de vissza a kronológiához. Miután lepakoltunk a szálláson, lementünk a tengerpartra. Itt koszosabb a tenger, mint Horvátországban, ami már csak azért sem csoda, mert a strandtól nem messze van egy óriási kikötő. Daninak ez volt az első tenger-élménye, úgyhogy ő nem zavartatta magát, simán fejest ugrott a vízbe. Én vagyok, aki vagyok, kicsit finnyás vagyok, ezért csak combig voltam hajlandó belegázolni a vízbe, de így megtudtam, hogy az jóval melegebb, mint Opatiján. Ez meglepett. Egyébként gyönyörű időnk volt, sütött a nap, még melegünk is volt. Miután kipancsoltuk magunkat, elmentünk hajókázni egyet, hogy többet láthassunk a Dover fehér szikláiból. Nagyon kedves kapitányunk volt, aki folyamatosan mesélte, mit látunk, és az miért érdekes, csak én abból nem hallottam túl sokat, mert volt a fedélzeten egy rendkívül hangos brit család, akik nagyon hangosak voltak, és persze egy perce be nem állt a szájuk. Szerencsére később a tájékoztató táblákról mindent megtudtam, amiről a hajón lemaradtam. Egy ponton a gyerekek átvehették a kormányt, és vezethették a hajót. Ez nagyon aranyos ötlet volt szerintem, nekem tetszett.
Én nem is tudtam, hogy a fehér sziklák tetején sétálgatni is lehet, azt hittem, csak messziről lehet megcsodálni őket. Miután kiderült, hogy ez tévedés, azonnal megkerestük a sziklák tetejére vezető ösvényt, és végig is jártuk. Na jó, nem teljesen végig. Kb. 3 km volta várostól a világítótorony, onnan még 3 lett volna James Bond háza, de Danival egyetértettünk abban, hogy ez utóbbi egyikünknek sem olyan fontos, hogy 12 km-t kiránduljon érte. Mivel rövidebb út nincs, ezért amennyit odafelé sétál az ember, annyit kell visszafelé is, így jön ki a 12 km.
A kis kirándulás után próbáltunk találni egy pubot, hogy együnk valamit, mondjuk fish&chipset :), de már nem volt nyitva semmi. Fél 7 körül járt az idő. Végül is bementünk a Fish&Chips Takeaway nevű helyre, ahol iszonyú hosszú sor volt, rengeteg rendelés, döbbenetes pörgés. Két lányt láttunk közelebbről, egyik sem volt már a topon (11-től 11-ig vannak nyitva, gondolom, nincs délelőttös meg délutános műszak), az egyiknek bevérzett a szeme. Nem biztos, hogy a munkától, de nem lennék meglepve. Nagy sokára megkaptuk, amit kértünk (két csirkeburger, két sült krumpli, igen, adtunk az egészséges étkezésnek), és kivonultunk a tengerpartra vacsorázni. Elég furán néztünk, amikor kiderült, hogy a csirkeburger konkrétan egy mirelit csirketallér egy hamburgerzsemlében, se saláta, se uborka, se semmi egyéb, amitől egy hamburger hamburger lesz. Mindegy, megettük, nem volt rossz, de azért 1000 Ft-nyi fontért ez a hamburger kicsit erősnek tűnt.
Az egész nyaralás alatt ezen az estén fújtunk takarodót legkorábban: 10-kor már aludtunk. Előtte még azért belefért némi vicces élmény. Dani elment zuhanyozni, én ültem az emeletes ágy tetején, és néztem ki a fejemből. Egyszer csak nyílt a szobánk ajtaja, és megjelent egy idős, ősz úr félmeztelenül, alsógatyában. Ráköszöntem: "Good evening!", mire ő döbbenten rám nézett, visszaköszönt: "Good evening, hello", majd kiment a szobából. Ezek után mondtam Daninak, amikor visszaért, hogy kulcsra zárt ajtó mellett szeretnék aludni, nehogy még valaki bekóboroljon hozzánk éjszaka. Be is zártuk az ajtót, biztos, ami biztos. Nem is kóborolt be senki.
A szobánk az utolsó napon, amikor mindenki kiköltözött. Mi a lezárt ajtónál lévő ágyon aludtunk, a helyes cseh fiú meg az ablak alattin :)
Londonból Doverbe két óra lehet eljutni. Szép, tiszta vonatok járnak, nem úgy, mint itthon. Van kijelző, amire kiírják a fontos információkat, valamint azt, hogy melyik állomás következik. Ezen kívül vagy hússzor bemondták, hogy a vonat nyolc kocsiból áll ugyan, de aki Doverbe megy, az első négy valamelyikébe szálljon, különben tökre nem Doverben fog kilyukadni. A kijelzőre még az is ki volt írva, hogy a nyolc kocsiból hányadikban ülsz, majd még a kalauz is végigjárta a vonatot, és mindenkitől megkérdezte, hová tart, majd megmondta, jó helyen lebzsel-e. Szóval abszolút hülyebiztos a közlekedésük, aminek nagyon örültem, mert kicsit stresszeltem, hogy mégis valahol egészen máshol lyukadunk ki, mint ahová tartunk. De nem, simán ment a dolog.
Ilyen náluk a vonat
Dover gyönyörűséges. Már maga a város is, amin át kellett menni, hogy elérjünk a szinte a tengerparton álló hostelünkhöz. Ezt a hostelt kevésbé szerettem, mint a londonit, mert nagyon szűk meg kicsi volt minden helyiség, ráadásul a szobát úgy telerakták ággyal, hogy nem is lehetett megmozdulni odabent. Az pozitívum, hogy egyedül lakhattunk a négy fős szobában, az viszont nem tetszett, hogy fel volt húzva az ágy, és nem volt egyértelmű, hogy az ágynemű friss, vagy aludtak már benne. A pasi is elmondta, meg ki is volt írva, hogy "changed every couple of days", de azért ki volt rakva friss ágynemű egy szekrénybe, hogy ha akarod, magad is áthúzhatod az ágyadat. Mi ott rontottuk el, hogy nem vittünk fel ágyneműt rögtön az érkezéskor, és mire este visszaértünk, már nem volt két teljes garnitúra, pl. párnahuzat egyáltalán semennyi. Így én éjjel fáztam és kellemetlenül is éreztem magam, bár kárpótolt ezért az álmom, amiben egy fiú, akibe régen szerelmes voltam, nagyon szeretett.
Na de vissza a kronológiához. Miután lepakoltunk a szálláson, lementünk a tengerpartra. Itt koszosabb a tenger, mint Horvátországban, ami már csak azért sem csoda, mert a strandtól nem messze van egy óriási kikötő. Daninak ez volt az első tenger-élménye, úgyhogy ő nem zavartatta magát, simán fejest ugrott a vízbe. Én vagyok, aki vagyok, kicsit finnyás vagyok, ezért csak combig voltam hajlandó belegázolni a vízbe, de így megtudtam, hogy az jóval melegebb, mint Opatiján. Ez meglepett. Egyébként gyönyörű időnk volt, sütött a nap, még melegünk is volt. Miután kipancsoltuk magunkat, elmentünk hajókázni egyet, hogy többet láthassunk a Dover fehér szikláiból. Nagyon kedves kapitányunk volt, aki folyamatosan mesélte, mit látunk, és az miért érdekes, csak én abból nem hallottam túl sokat, mert volt a fedélzeten egy rendkívül hangos brit család, akik nagyon hangosak voltak, és persze egy perce be nem állt a szájuk. Szerencsére később a tájékoztató táblákról mindent megtudtam, amiről a hajón lemaradtam. Egy ponton a gyerekek átvehették a kormányt, és vezethették a hajót. Ez nagyon aranyos ötlet volt szerintem, nekem tetszett.
Dover állomása
Utcakép
Szintén. Közben vijjognak a sirályok, nagyon-nagyon hangulatos. Szemben, a dombtetőn a vár látható.
Itt aludtunk utolsó éjjel.
Ebbe a szobába szeretett volna beutalni minket a pasi első nekifutásra. Tényleg mindenki azt hitte, hogy együtt vagyunk.
Tengerpart és kikötő
Még egy kis tengerpart. Az a nagyon kavicsos ott a beach. Rengetegen voltak, sokan fürödtek is.
A hajóállomás épülete. Tehát nem a kikötőé, az innen kb. egy kilométerre található.
Ez szerintem vicces. Dani lefényképezte, ahogy igyekszem a víz felé, de a nagy kavicsok még a cipőn keresztül is eléggé fájtak, ezért ilyen fura pózokat vettem fel bukdácsolás közben.
Szóval Dani fejest ugrott.
Én meg ennyire örültem Dovernek.
Hajókáztunk.
Dover fehér sziklái. Nem lehet betelni velük.
A hajónk, a Southern Queen.
Én nem is tudtam, hogy a fehér sziklák tetején sétálgatni is lehet, azt hittem, csak messziről lehet megcsodálni őket. Miután kiderült, hogy ez tévedés, azonnal megkerestük a sziklák tetejére vezető ösvényt, és végig is jártuk. Na jó, nem teljesen végig. Kb. 3 km volta várostól a világítótorony, onnan még 3 lett volna James Bond háza, de Danival egyetértettünk abban, hogy ez utóbbi egyikünknek sem olyan fontos, hogy 12 km-t kiránduljon érte. Mivel rövidebb út nincs, ezért amennyit odafelé sétál az ember, annyit kell visszafelé is, így jön ki a 12 km.
Ez például egy gyönyörű, csak nagyon elhanyagolt ház bejárata.
Kicsit megálltunk, később leültünk, és figyeltük a kikötő forgalmát. Nagyon megnyugtató volt, meg tudnám szokni.
Közelről is fehér - az a gyanúm, Terry Pratchettnek innen jöhetett az ihlet, hogy a Tiffany-történetekben "Chalk", azaz mészkő legyen a kislány földjének neve.
Ott lent milyen szívesen napoznék-úszkálnék! De csak hajóval lehet megközelíteni, ha egyáltalán.
Azok a barázdák a háború alatti mészkőkitermeléshez használt vasút nyomai, ma sétautak.
Viktória korabeli világítótorony
Idill
Ezen a helyen még tudnék üldögélni.
Szerintem Dani is.
A szénbányászat egyik emléke ez az oszlopmaradvány, Tilden Smith szállítórendszerének része.
A kis kirándulás után próbáltunk találni egy pubot, hogy együnk valamit, mondjuk fish&chipset :), de már nem volt nyitva semmi. Fél 7 körül járt az idő. Végül is bementünk a Fish&Chips Takeaway nevű helyre, ahol iszonyú hosszú sor volt, rengeteg rendelés, döbbenetes pörgés. Két lányt láttunk közelebbről, egyik sem volt már a topon (11-től 11-ig vannak nyitva, gondolom, nincs délelőttös meg délutános műszak), az egyiknek bevérzett a szeme. Nem biztos, hogy a munkától, de nem lennék meglepve. Nagy sokára megkaptuk, amit kértünk (két csirkeburger, két sült krumpli, igen, adtunk az egészséges étkezésnek), és kivonultunk a tengerpartra vacsorázni. Elég furán néztünk, amikor kiderült, hogy a csirkeburger konkrétan egy mirelit csirketallér egy hamburgerzsemlében, se saláta, se uborka, se semmi egyéb, amitől egy hamburger hamburger lesz. Mindegy, megettük, nem volt rossz, de azért 1000 Ft-nyi fontért ez a hamburger kicsit erősnek tűnt.
Az a bizonyos hamburger, sült krumpli és a kavicsos tengerpart.
Ez csak úgy poén. Ültem vagy fél órát törökülésben, aztán amikor kinyújtottam a lábam, azt láttuk, hogy viszonylag mély gödrök keletkeztek rajta a kavicsoktól.
Naplemente. Ennél sokkal gyönyörűbb színei voltak élőben.
A tengerpartot a várossal összekötő aluljáróban láttuk ezt a gyönyörűséget: hajótörténet az ókortól napjainkig :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése