A délutáni alvás

sok szempontból kedvencem. Főleg azért, mert nagyon szeretem álom és ébrenlét határát, amit ilyenkor sűrűn átélek: még nem alszom, de már álmodom, és ha nem az alvás javára dől el a harc, és felébredek, akkor egy pillanatig fogalmam sincs, hol vagyok, és még érzem a tüdőmben az álmot. A nap kedvenc pillanatainak listáján biztosan ott van ez az érzés.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gumimacik utoljára

Az utolsó hónapom

Gárdonyi Géza: Isten rabjai