G.B. Shaw: Szent Johanna

Még januárban, vagy talán február elején volt hír az Indexen, hogy kígyózó sorok állnak a Nemzeti Színház előtt, és a honlap is leállt, annyira viszik a jegyeket a márciusi darabokra, és már az első nap majdnem megtelt a nézőtér a népszerűbb darabokra, és hogy ennek az az oka, hogy mindenki szeretné még utoljára látni Alföldi rendezéseit és játékát, mielőtt váltja őt az új igazgató. Gondoltam, jó ötlet, miért ne nézném meg én is. Az általam választott rendezés a Szent Johanna, az alakítás pedig a Három nővér. Mindkét drámát megvettem könyv alakban is, mondván, nem árt, ha felkészülten érkezem az előadásokra. Mivel a Szent Johanna volt előbb műsoron (10-én, vasárnap), ezért azt olvastam el előbb.

Shaw-t a Pygmalion, asszonynevén a My Fair Lady óta ismerem. Akkor nagyon megtetszett a stílusa, a humora, még a gőgje is, amivel mindent kezel. Részben ezért örültem meg, amikor láttam, hogy a Nemzetiben játszanak tőle egy drámát. De volt ennek az örömnek más oka is.

Van a történelemnek néhány sötét foltja, ami mindig felzaklat, ha olvasok/hallok róla. Johanna megégetése az egyik. Amikor gimiben tanultunk róla, ő lett az egyik kedvenc történelmi személyiségem, és nehezen hittem el, hogy tényleg a máglyán végezte. Azóta olvastam róla könyvet, láttam filmeket (Leelee Sobieski - ezt imádtam - és Mila Jovovich - ezt nem tudtam végignézni, annyira horrorisztikus volt - főszereplésével), és most sorra került Shaw drámája is, mert néhány napon belül megnézem a darabot a Nemzetiben, Alföldi rendezésében.

Az előszó gyakorlatilag egy óra vihogást jelentett számomra, mert amellett, hogy nagyon részletes és nagyon izgalmas, nagyon sok poént találtam benne. Azon is jót mosolyogtam, hogy ekézi Shaw Johannát az önteltségéért, aztán ő hasonlóan öntelt, amikor azt állítja, az általa lefestett Johanna az egyetlen igazi Johanna, a többi (pl. Twainé, France-é) mind torz és hamis.

A dráma már kicsit sem volt humoros. Eleinte furcsálltam, hogy a nagy, fontos események, pl. Orleans felszabadítása és Johanna elfogaztása csak említés szintjén fordulnak elő, de aztán elfogadtam, hogy Shaw-t a háttér érdekli, azok a félelmek és tévhitek, amik a szerinte teljesen jó szándékú, ártatlan ítélőbírákat mozgatták. Nekem megint a gyomrom forgott olvasás közben. Eretnekséggel vádolni valakit, aki éjjel-nappal Istenhez imádkozik, azért, mert azt mondja, neki Istennel van dolga, nem az egyházzal… Ezen nem tudom túltenni magam sosem. Nem élnék a középkorban, az egészen biztos. (Én jó eséllyel sokkal simábban kerülnék máglyára, mint Johanna, mert nekem nemcsak az egyházzal, de Istennel sincs dolgom.) Nem is beszélve arról a papról, aki a megégetés után zokogva érkezik, és fuldokolva előadja, hogy ő nem tudta, hogy ez ilyen rettenetes, és ha tudta volna, nem hagyja, hogy Johannát megégessék. Ezen azóta sem tettem túl magam. Kedvem lenne megkérdezni: "Bácsi, kérem, tényleg ilyen naivnak tetszik lenni? Mit tetszett hinni, milyen egy megégetés? Gondolta a bácsi, hogy az nem fáj? A bácsi égette már meg az ujját? És az fájt? És gondolta, nem lesz iszonyú, amikor valakinek az egész teste ég? És ezt így hogy?" Bízom benne, hogy ezt a jelenetet csak Shaw fantáziája tette hozzá a történethez, nem pedig valamilyen korabeli beszámolóból származik, ellenkező esetben le lennék sújtva.

Az utóhang érdekes volt azzal, hogy a történet szereplői összegzik a történteket, csak nekem kicsit giccsesnek tűnt. Mindenesetre Johanna utolsó kérdése, amivel a darab zárul, nagyon fontos kérdés, és jól jellemzi a kort, amiben Johanna élt, azt is, amiben Shaw, és azt is, amiben mi.

Gondolkodtam ezen az egész történeten, és nagyon visszás nekem. Az önmagában undorító, hogy megégették Johannát. Az viszont számomra valahogy még gyomorforgatóbb, hogy 25 évvel később megsemmisítették az ítéletet, és végre nem hajtottnak tekintették. Mert ez nekem így hangzik: "Mossuk kezeinket, borítsunk fátylat a múltra, tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna." És akkor Johanna visszakapta ettől az életét? Nem lehetett volna egyszerűen azt mondani, hogy az ítélet tévedés volt, és megkövetik Johannát és a családját? Azzal se érnek semmit a nyomorultak, de az legalább nem felháborító. Az 1920-as szentté avatás meg... Az megint csak visszás. Johanna nem volt rossz ember, sőt. Szerette a hazáját, segíteni akart rajta, és nagyon okos volt fiatal kora ellenére, csak éppen túlságosan naiv. De akkor ez azt jelenti, hogy szent volt? És attól, hogy igazságtalanul megölték, szent lett? Kicsit olyan érzésem van ezzel kapcsolatban, mint a temetéseken, amikor a halottról annyi csodálatosat elmondanak, hogy akárki biztosra veheti, az illető egy szent volt, miközben csak úgy simán ember volt. De rendben, legyen ez az egyház bocsánatkérése, amivel lezárták az ügyet. Johanna végül is megérdemelt ennyit cserébe, akármilyen ironikus legyen is a gesztus, na meg persze megérdemelték azok is, akik máglyára küldték. Egyébként nagyon érdekelne, hogy ha feltesszük, hogy Isten, a menny és a pokol mind létezik, akkor vajon ki került a pokolra: Johanna vagy azok, akik megölték őt?

Az előszóban írta Shaw, hogy szerinte azonnal 2 órásra fogják nyirbálni az amúgy 3 órás darabot, amint ő már nem szólhat bele, hogy ne morogjon a műértő közönség, aki csak azért megy színházba, hogy elmondhassa, volt színházban. Ezek után kíváncsi voltam, Alföldiék hogyan jártak el: nagy megelégedésemre náluk 3 órás volt a darab. Shaw biztos megveregetné a vállukat ezért.

A darab nem az eredeti, Ottlik-féle fordítást használta fel, hanem az újat, Nádasdy Ádámét. Véletlenül tudom, mire gondolt a fordító, amikor a darabot fordította, mert Nádasdy is jár a műfordítók táborába, és többször tartott már erről előadást. Röviden az a lényeg, hogy szerinte azt, ami az író idejében nem számított régiesnek, nem szabad régies nyelvezettel fordítani, akkor sem, ha az eredeti ma már régiesnek számít. Szerintem ezért volt, hogy a káromkodást nem a pokol sűrű emlegetése jelenítette meg, hanem a "bassza meg" és a "kurva élet". Nekem viszont ezek iszonyú furán hatnak egy 1429-ben játszódó történetben, mert nagyobb összeget mernék tenni rá, hogy akkor még nem használták ezeket a szitokszavakat. Egyébként sem értek egyet Nádasdyval, akkor sem, ha ki is vagyok én, hogy ne értsek vele egyet, mert szerintem nem az a fontos, hogy mi hogyan hatott a korabeli nézőre, hanem az, hogy mi hogyan hat a maira. A mainak pedig mondjuk Shakespeare nyelvezete régies, tehát szerintem magyarul is legyen régies. Meg aztán Shaw darabja 1923-as, és abban is ez a legcsúnyább káromkodás: "If ever I utter an oath again may my soul be blasted to eternal damnation!" Arra mondjuk pont nem emlékszem, ez hogy hangzott Nádasdynál, de az első megszólalásnál az, hogy "Thousand thunders!" úgy, hogy "bassza meg" és "a kurva életbe". Szerintem 1923 nem volt annyira régen, hogy azt mondhassuk, nem tudott volna csúnyábban káromkodni Shaw, ha akart volna, szerintem pont azért ezeket a kifejezéseket használta, mert úgy akarta beszéltetni a szereplőit, ahogy 1429-ben beszélhettek volna, ha angolul beszéltek volna. Egyebekben egyébként ez a fordítás ugyanannyira tetszett, mint Ottliké.

A színészek nagyon tetszettek, mindenki nagyon jól alakította a szerepét. Olyan nevek is játszottak, mint Kulka János és Bodrogi Gyula. Őket szerintem még nem láttam színpadon, és hát élmény volt, főleg Bodrogi játéka. A színészi játék szempontjából nagyon jó volt a darab.

A színpaddal akadtak kisebb problémáim. Nekem azért is hiányoznak a rendes díszletek. Nagyon szeretem a klasszikus színházat, ahol van háttér, van bútor, van fa, van fű, minden van, nem én képzelem oda a csupasz feketeségbe. Szomorú is vagyok kicsit amiatt, hogy ez ma nem divat, de eléggé valószínűnek tartom, hogy egyszer majd megint divatba jön, úgyhogy várok türelemmel. Ami nagyon furcsa volt, az a darab modernizálása. Ennek jó oka volt persze: a Szent Johanna nem egy mozgalmas darab, nem sok minden történik benne tettek szintjén, a párbeszédeken van a hangsúly. Ebből így nehéz izgalmas darabot kihozni, tehát trükkökhöz kell folyamodni. Az egyik trükk, hogy a szereplők nagy része mai ruhában szaladgál, bőrdzsekiben, öltönyben. Ez annyira nem illik a XV. századba, hogy jó időre leköti a nézőt. A másik trükk, hogy abban a jelenetben, amikor az angolok és a franciák megkötik az üzletet, amelynek lényege, hogy Johanna égni fog, a tárgyalópartnerek előtt van egy-egy netbook, azon jegyzetelnek, valamint mindenki előtt ott a pohár meg a három deci ásványvíz műanyag palackban, valamint gurulós széken ülnek, és ezek azok a szereplők, akik öltönyben vannak. Ez megint csak meghökkentő, másrészt komikus is, ezért a közönség megint csak erre figyel, és közben nevetgél, hiába nem vicces az, ami a szavak szintjén történik.

Nagyon látványos is, mindenféle technikai bravúrokkal operálnak, ezzel is érdekesebbé téve az egyébként eléggé statikus darabot. Például a kivetítő, a tűz, amit tényleg meggyújtanak, a máglya ropogása, a szentképek, a legvégén Szent Johanna képe, ezek mind-mind nagyon látványos elemek, és nagyon jó ötletek. Johanna képétől, ahogy az lassan felemelkedett a színpadra, és aztán ott lobogott percekig, és szólt a zene, könnybe lábadt a szemem.

Az utóhangot nagyon érdekesen valósították meg, talán a darab legjobb jelenete lett. Érdekes volt, izgalmas, még humoros is. Ez tetszett a legjobban.

Egy nagy kellemetlenséggel kellett megküzdenie a nézőknek, vagy legalábbis egy részüknek. Az első felvonás alatt kicsit szenvedtem, mint körülöttem többen is: iszonyatos meleg volt a nézőtéren, szerintem legalább 30 fokra felfűtötték a helyiséget, kis híján meggyulladtam, a lábamra kb. ráolvadt a cipő. Akit láttam a sötétben, az mind kókadozott, az ébren maradásért küzdött, és én is így jártam. Rémes érzés volt, hogy Kulka meg Bodrogi játszik a színpadon, nekem meg le akar ragadni a szemem, pedig amúgy még álmos sem vagyok, mert kivételesen majdnem annyit aludtam, amennyire szükségem van a normális működéshez, és egyébként sem aludni jár a színházba az ember, micsoda bunkóság már ez. Nekem mondjuk szerencsém volt, mert ezen nehézség ellenére sem maradtam le nagyjából semmiről, hiszen ismertem a szöveget, sokszor azt is tudtam gyötrődés közben, kb. hányadik oldalon járunk. A szünetben a közönség egy része a büfét rohamozta meg, a másik része meg kimenekült a friss levegőre. Én ez utóbbi stratégiát választottam, plusz feltankoltam magam hideg vízzel, hátha segít. Segített, meg az is, hogy jó eséllyel lejjebb csavarták a fűtést, mert a második felvonás alatt már semmi bajom sem volt, és a többi első felvonásos kókadozó is magához tért, és tudott rendesen figyelni. Remélem, legközelebb nem fognak ennyire fűteni, nagyon kellemetlen érzés.

Összességében tetszett a darab, ahogy a többieknek is: állva tapsolt a közönség. (Az a része, amelyik a földszinten ült, mi ott az emeleten nem álltunk fel.) Méltó emléket állít ennek a szerencsétlen nőnek, aki még a huszadik évét sem tölthette be, mert Shaw szerint jóindulatú és tévútra tévedt, szerintem korlátolt és romlott emberek megölték. A könyv és a színdarab is négy csillagot kapna, ha csillagozni akarnám. De az egy csillag mínusz nem Shaw és nem Alföldi Róberték hibája.