Terry Pratchett: A Hat Full of Sky

Még októberben kezdtem el, de aztán a Harry Potter újraolvasása közbeszólt, és azóta nem került rá sor. Idén viszont az az egyik projektem, hogy elolvassam a félbehagyott könyveket, amik ott éktelenkednek a molyos adatlapomon, és ennek elolvasásával máris 50%-on állok :)

Ez a második könyv Tiffany történetében, az elsőt nyáron olvastam. Még van két másik, ha jól tudom, biztos majd azok is sorra kerülnek valamikor.

Tiffany most már nagylány, már a tizenegyet is betöltötte (és ismét ő a leghiteltelenebb karakter, mert továbbra sem a korának megfelelően viselkedik), így hát éppen ideje, hogy megkezdje boszorkánytanulmányait egy tapasztalt boszorkány házában. Persze nem maradhat el a veszély és a kaland, ami ezúttal egy "hiver" személyében érkezik. Nem tudom, magyarra lefordították-e már ezt a könyvet, és ha igen, mi lett a neve ennek az izének, de szó szerint kaptárazót jelentene, és egy olyan alaktalan lényt takar, amelyik az emberek félelmeiből táplálkozik, miközben igyekszik minél nagyobb hatalmat megkaparintani oly módon, hogy beköltözik a nagy hatalommal és/vagy erővel bíró emberekbe, és irányítja őket.

Itt is van bőven szóvicc, amit annyira szeretek, és a szokásos adag Nac Mac Feegle-t is megkaptam (a borítón a kék, vörös hajú lények, nem lehet őket nem szeretni a skót akcentusukkal és különleges világképükkel), és fogatókönyvszerű az egész, én már alig várom, hogy film legyen belőle. De nem emiatt kapott öt csillagot, és pláne nem emiatt nyomtam rá némi hezitálás után a "Kedvenc könyv" gombra, amit csak egészen különleges esetekre tartogatok.

Ebből a könyvből az derült ki számomra, hogy Pratchett jó ember. Ilyet csak jó ember tud írni, ezt gyanítom. Néhol kicsit túl szentimentális, de szerencsére mindig abbamarad a csöpögés, amikor már épp irritálni kezdene, szóval semmi komoly. Felfedezni véltem jó adag pszichológiai tudást (esetleg érzéket), és nagyon megörültem annak, hogy Pratchett a mesékben nem gyerekeknek szóló kis hülyeségeket lát, hanem nagyon nagy rálátással rendelkezik azzal kapcsolatban, hogy miért vannak a mesék, hogyan alakulnak ki, és miről szólnak a felszín alatt. Nagyon szeretem az olyan embereket, akik értékelik a gyerekirodalmat, a meséket, és Pratchett ilyen. Ez persze eddig sem volt titok, de ennyire nyilvánvalónak sem éreztem még egyik Discworld-regényben sem. Sok dologra rávilágított, amin eddig nem gondolkodtam, és jólesett most elgondolkodni rajta. A kedvencem az utolsó két fejezet, nagyrészt miattuk érdemelte ki a könyv a kedvenc kategóriába kerülést.

Mindenképpen érdemes elolvasni, viszont nem érdemes kihagyni.