Szalay Lenke: Te már nagylány vagy, Mogyoró!

Pöttyös könyv. Nekem a pöttyös könyvek anyu gyerekkorát jelentik, amit nagyon szeretek, ezért a pöttyösöket is nagyon szeretem. Anyu adogatta őket apránként: minden tavaszi polclerámolós nagytakarításkor, amikor az irgalmatlan mennyiségű könyvét egyesével kiporoltuk, odaadott egy-két kötetet, mondván, már elég nagy vagyok hozzá, most érdemes elolvasnom. Így került át az én szobámba az Egyszer csak csöngetnek, a Bezzeg az én időmben!, Az utolsó padban, a Mogyoró első két része. Később, 18 évesen megvettem a Feladó: Fekete Szivárvány című pöttyöst is, és nem csalódtam, úgyhogy levontam a következtetést: a pöttyösök igényes gyerekkönyvek.

Amikor annyi idős voltam, mint Mogyoró, elolvastam a Mogyoró és a Mogyoró kinövi a kabátját című regényeket, és imádtam őket. Ugyan csak két sztori maradt meg a két regényből összesen, de tudom, hogy mindegyik humoros, ugyanakkor elgondolkodtató volt. Nemrég tudtam csak meg, hogy bizony összesen négy Mogyoró-regény született annak idején, az első kettőn kívül még a Te már nagylány vagy, Mogyoró!, valamint a Mogyoró és a fiú. Előbbit be is szereztem még másfél éve, és most el is olvastam a molyos pöttyös kihívás keretében.
Ebben a regényben kilenc történet kapott helyet, ezekből tudjuk meg, hogyan is viseli Mogyoró, hogy ő már nagylány. Legtöbb szó Madár Katiról esik (ő Mogyoró), az ő öccséről, Petiről, Peti haverjáról, Mikiről, egy másikról, Karcsiról, és persze Mogyoró barátnőjéről, Marikáról, na meg annak testvéreiről. A történetek egy része kedves, humoros, de persze tanulságos – másként nem is jelenhetett volna meg 1966-ban. Mások egészen döbbenetesek, és azt mutatják, amit eddig is lehetett tudni: a gyerekek kegyetlenek. Csak éppen a szembesülés sokkoló.
Mindjárt az első történetben meglepett, mennyire nincs tekintettel másokra Mogyoró, aki pedig már nagylány, mennyire nem gondolkodik, mielőtt cselekedne, mennyire fogalma sincs, hogyan kell mások szemszögéből nézni eseményeket és helyzeteket. Sikerül is jól megszívatnia egy szerencsétlen, magányos öregembert, és nekem az sem számít enyhítő körülménynek, hogy a végén igyekszik jóvá tenni, amit elrontott.
Attól is elkerekedett a szemem, ahogy a hetedikes kis fruska előadást tart arról, kinek van joga megházasodni és kinek nincs: egy özvegyasszony már valaki felesége volt egyszer, úgyhogy nem mehet férjhez megint, mit képzel. A legszomorúbb, hogy ezzel felbátorítja Marikát, aki az érintett özvegyasszony lánya, hogy tovább kínozza az anyját, míg az végül lemond a tervéről. Felháborít, amikor azt látom, hogy ekkora gyerekek milyen önzők tudnak lenni. Itt van mindjárt Marika, aki alig emlékszik az apjára, olyan kicsi volt, amikor a szerencsétlen meghalt, mégis eltökéli, hogy az ő anyja nem megy férjhez másodszor. Aztán hogy képzeli? Milyen jogon írja elő a saját anyjának, hogy köteles magányosan leélni élete hátralévő évtizedeit, közben egyedül eltartani három gyereket? Hogy jön ehhez? Persze anyuka is megéri a pénzét, ha hallgat rá, márpedig hallgat. Ahelyett, hogy elmagyarázná a gyerekének, hogy egyedül lenni rossz, három gyerekkel egyedül lenni meg aztán pláne rossz, inkább csendben sírdogál egy kicsit, aztán elhajtja a kérőt. Azért nem említem a szerelmet, mert a történet alapján arról nincs szó, mindössze egy szimpatikus, jóra való régi ismerős kedves ajánlatát szeretné elfogadni az anya. Függetlenül attól, hogyan alakul a végén a történet, nagyon csúnya, amit a két lány művel, kifejezetten felbosszantott.
Több történetet nem kotyogok el, csak még annyit mondok, hogy megérkezik a szerelem is a gyerekek életébe. Érdekes, hogy félig továbbra is gyerekek, félig kamaszok, mikor melyik felük dominál. Szépen kitűnik a regényből, hogy nem lehet egyszerű kamaszokkal egy fedél alatt élni. A másik, ami központi téma, a szülők iránti feltétlen tisztelet és engedelmesség. Na, ez ma már nincs, kár érte. A Madáréknál gyereket meg nem ütnek, mégis rend van. Felmerül a kérdés, hogyan csinálják, és azt hiszem, kell hozzá a környezet is: mindenhol ez van, mindenhonnan ezt látják-hallják a gyerekek.
Egyetlen szereplő hiányzott nagyon: a néni. A néni írja a könyvet, akivel Mogyoró egyszer régen az utcán ismerkedett meg (erre nem is emlékszem, kicsit sem). A nénihez átjár Mogyoró, sőt most, hogy telefonjuk is lett, időnként telefonál. Nekem a néni a kedvencem, nagy kár, hogy most csak a legelső fejezetben szerepelt.
A molyon végül négy csillagot kapott, mert úgy emlékszem, hogy az első két rész sokkal jobban tetszett. De lehet, hogy csak feleannyi idős voltam, mint most, és az a dolog kulcsa.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gumimacik utoljára

Az utolsó hónapom

Gárdonyi Géza: Isten rabjai