Roald Dahl: Charlie and the Great Glass Elevator
A történet ott kezdődik, ahol a Csokigyár véget ért: nyolc ember (Willy Wonka, Charlie, az ő két szülője és négy nagyszülője) repül egy liftben vissza csokigyárba. Igen ám, de egy malőr miatt az űrben kötnek ki. Szerencsére pont van ott egy űrhotel, amit az USA telepített oda, úgyhogy elsőre ott tervezik tölteni az idejüket, de az meg tele van ijesztő és veszélyes földönkívüliekkel, úgyhogy a mese első fele meneküléssel telik. A második fele a csokigyárban, ahová végül sikerül visszamanőverezni. A középpontban Willy Wonka találmánya, a fiatalító Wonka Vite áll, amiből egy szem húsz évet fiatalít az alanyon. Ez a mese is didaktikus, mint Dahlnak minden eddigi (általam olvasott) meséje, és ez a találmány több probléma boncolgatására is jó alkalmat ad.
Az egyik, hogy ne szedjünk be gyógyszereket csak úgy, pláne akkor, ha kisgyerekek vagyunk. Az umpalumpák által a témában előadott rémtörténet akár még hathat is a négy-ötéves gyerekre. Gondolom ezt abból, hogy négy-ötévesen én például rendszeresen ettem a fogkrémet (valószínűleg a gyümölcs ízűt), de amikor egyszer egy ifjúsági (?) filmben egy nálam kicsit idősebb kislány komolyan megbetegedett a fogkrémevéstől, azonnal befejeztem ezt a tevékenységet, és egy darabig attól is frászt kaptam, ha véletlenül lecsúszott a torkomon egy kevés fogkrém. A fogkrém ugyan nem gyógyszer, de a szituáció hasonló.
A másik, hogy nem szabad kapzsinak és mohónak lenni, valamint becsüljük meg, amink van, ne akarjunk mindenáron többet-jobbat, ha megöregedtünk, így jártunk, éljünk ezzel együtt. Ennek illusztrálására Georgina nagymamát használja az író, aki 78 éve ellenére négy teljes Wonka Vite tablettát felzabál mohóságában, amitől mentem mínusz kétévessé válik, és eltűnik a Föld színéről. Na jó, nem, mert ez egy gyerekmese, szóval inkább csak lekerül az alagsorba árnyéknak, és csak egy másik szerrel lehet visszahozni, ami ha hiszitek, ha nem, idősít.
Ami nagyon tetszik nekem, hogy micsoda nyelvi humora volt ennek a bácsinak. Nagyon kreatív, eredeti szójátékokat talál ki, már csak emiatt is érdemes elolvasni. És persze nemcsak nyelvi humora volt neki, egyébként is tudott viccelni. Na meg nagyon értette a gyerekek nyelvét, és ő is mondogatja, amit Doctorow (és amivel mélyen egyetértek): nem szabad elfelejteni, milyen volt gyereknek lenni, mert csak úgy lehet a gyerekekkel haverkodni, ha emlékszel rá. Meg szerintem gyereket nevelni is könnyebb úgy, bár erről nulla tapasztalatom van egyelőre. Amit nagyon szeretek még benne, hogy úgy haverkodik a gyerekkel, hogy nem gügyög neki, nem nézi kis hülyének.
Mindezzel együtt a Csokigyár jóval erősebb volt sztoriban, jobban is tetszett. A folytatás a molyon négy pontot kapott az ötből, és mélységesen sajnálom, hogy a Charlie és a Fehér Ház című harmadik részből csak egy fejezet készült el, ejnye, Dahl bácsi.
Az egyik, hogy ne szedjünk be gyógyszereket csak úgy, pláne akkor, ha kisgyerekek vagyunk. Az umpalumpák által a témában előadott rémtörténet akár még hathat is a négy-ötéves gyerekre. Gondolom ezt abból, hogy négy-ötévesen én például rendszeresen ettem a fogkrémet (valószínűleg a gyümölcs ízűt), de amikor egyszer egy ifjúsági (?) filmben egy nálam kicsit idősebb kislány komolyan megbetegedett a fogkrémevéstől, azonnal befejeztem ezt a tevékenységet, és egy darabig attól is frászt kaptam, ha véletlenül lecsúszott a torkomon egy kevés fogkrém. A fogkrém ugyan nem gyógyszer, de a szituáció hasonló.
A másik, hogy nem szabad kapzsinak és mohónak lenni, valamint becsüljük meg, amink van, ne akarjunk mindenáron többet-jobbat, ha megöregedtünk, így jártunk, éljünk ezzel együtt. Ennek illusztrálására Georgina nagymamát használja az író, aki 78 éve ellenére négy teljes Wonka Vite tablettát felzabál mohóságában, amitől mentem mínusz kétévessé válik, és eltűnik a Föld színéről. Na jó, nem, mert ez egy gyerekmese, szóval inkább csak lekerül az alagsorba árnyéknak, és csak egy másik szerrel lehet visszahozni, ami ha hiszitek, ha nem, idősít.
Ami nagyon tetszik nekem, hogy micsoda nyelvi humora volt ennek a bácsinak. Nagyon kreatív, eredeti szójátékokat talál ki, már csak emiatt is érdemes elolvasni. És persze nemcsak nyelvi humora volt neki, egyébként is tudott viccelni. Na meg nagyon értette a gyerekek nyelvét, és ő is mondogatja, amit Doctorow (és amivel mélyen egyetértek): nem szabad elfelejteni, milyen volt gyereknek lenni, mert csak úgy lehet a gyerekekkel haverkodni, ha emlékszel rá. Meg szerintem gyereket nevelni is könnyebb úgy, bár erről nulla tapasztalatom van egyelőre. Amit nagyon szeretek még benne, hogy úgy haverkodik a gyerekkel, hogy nem gügyög neki, nem nézi kis hülyének.
Mindezzel együtt a Csokigyár jóval erősebb volt sztoriban, jobban is tetszett. A folytatás a molyon négy pontot kapott az ötből, és mélységesen sajnálom, hogy a Charlie és a Fehér Ház című harmadik részből csak egy fejezet készült el, ejnye, Dahl bácsi.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése