Szabó Magda: Für Elise
Ez az utolsó regénye, 2002-ben jelent meg, 85 éves korában. Önéletrajz, amit két kötetesre tervezett, de a második kötet már nem jelent meg, talán el sem kezdhette. Nekem a 13. regényem, amit tőle olvastam, és a második olyan, ami nem tetszett. (Az első Az őz volt, mert szörnyen ellenszenves volt a főhős.)
A történet azzal indul, hogy Szabó Magda édesapja hazavisz egy trianoni árvát, bizonyos Bogdán Cecíliát, akinek a szüleit a zöld határon lőtték agyon 1921-ben, és onnantól kezdve Szabó Magda testvéreként nevelkedik. Szerintem mondjuk elég meredek ötlet ez, hogy “Hoztam a barna gyerekünk mellé egy szőkét is, ugye, nem baj?” Á, hogy lenne baj? Megbeszélés nélkül, hirtelen felindulásból? Ugyan! Más így egy kutyát vagy macskát sem mer hazavinni, de Szabó Elekről lehet tudni, hogy kicsit lazábban fog fel bizonyos dolgokat, mint az átlagember. A regény innentől a két lány nevelkedéséről szól, közös élményekről, kalandokról, egészen az érettségiig.
Nem tetszett a könyv. Vagy nem igazán. Egyrészt idegesítettek az álnevek, mert úgy érzem, ha már írt ezekről az emberekről, és ezek az emberek évtizedek óta halottak, akkor használhatta volna akár a rendes nevüket is, hogy barátom, a google segítségével utánanézhessek, melyik mikor született, mikor halt meg, esetleg nézegethessek róluk fényképet. Ez lehet akár ilyen személyes aberráció is, hogy nekem minden történet valós szereplőit azonnal le kell nyomoznom, de ettől még ez van. Legalább Al Jolsonról kiderült, hogy tényleg létezett, bár az mondjuk fura is lett volna, ha az első hangosfilmet átkölti az írónő, és a színészeknek is álnevet választ. Al Jolson egyébként a Sonny Boyt énekelte a filmben, itt hallgatható meg a dal:
Bogdán/Szabó Cecíliának viszont annyira semmi nyoma nincs sehol, hogy már arra gyanakszom, egyáltalán nem is álnév ez, hanem egyszerűen nem volt trianoni árvás örökbefogadás a családban. Az Ókút alapján is logikus lenne ez, mert ott Szabó Magda egykének tűnik, egyedül Béláról tesz említést, akit az édesapja nevelt, tehát nem együtt nőtt fel a húgával. Ha ez a Cili valójában Agancsos az Ókútból, akkor oké, el tudom fogadni, akkor ez egy “mi lett volna, ha lett volna testvérem” eszmefuttatás. Ha viszont Cili sosem létezett semmilyen formában, akkor dühít a dolog. Úgy vagyok ezzel, hogy valami legyen vagy fikció, vagy önéletrajz, de derüljön ki egyértelműen, melyik, és ne keveredjen a kettő. Nem tudom megmagyarázni, miért van nekem erre igényem, de van, ez biztos. Az jutott eszembe, bejelentkezem a Dóczyba, leutazom valamikor (április közepe táján lesz lehetőségem erre), és megtudom, megvan-e az 1935-ben érettségizettek tablója, illetve megvan-e a napló vagy Szabó Magda ellenőrzője. Így az is ki fog derülni, volt-e Cili vagy nem volt.
A másik, ami nem tetszett, hogy Szabó Magdát többször is irritálóan beképzeltnek éreztem. Mégpedig nem fiatalkori önmagát, mert olyan már előfordult máskor is, hanem a 85 éveset, és az már baj. Azért baj, mert Szabó Magda imidzse eddig az volt számomra, hogy a sikereitől bódult fiatal nő volt, de megöregedett, megbölcsült, és helyére tette magában ezeket a dolgokat. És pont az utolsó regényből meg azt érzem ki, hogy még 85 évesen is el van ájulva tőle, hogy ő az Ágyai Szabók és Jablonczayak leszármazottja, tehetséges gyerek volt, és írónő lett belőle. És ez akkor sem szimpatikus, ha Kossuth-díjasként valóban volt mire büszkének lennie. Persze lehet, hogy rosszul hallom a belső fülemmel ezt a gőgöt, inkább legyen így.
A történetek maguk többnyire tetszettek, de voltak olyan szappanoperába illő jelenetek, amik esetében biztos vagyok abban, hogy az írói képzelet költötte őket – feleslegesen. Egyszerűen sokszor túlragozott bizonyos dolgokat az írónő. Ami még zavart, hogy sokszor úgy tűnt, egy-egy bekezdés közepére elfelejtette, miről ír. Pl. van egy bekezdés, ami úgy indul, “Cilit már régen eltemettük, amikor anyámtól megtudtam”, hogy miért Cilivel töltötte minden pillanatát érettségi előtt, mikor addig Magda volt a kedvence. “Cili igazán szenvedett, a te fájdalmad nem volt igazi”, ilyesmik, majd egy huszárvágással: “ezért értsd meg, hogy most Cilivel töltöm minden időmet, mert neki most tényleg nagyon nehéz”. Tehát akkor most Cilit már régen eltemették, amikor ez a beszélgetés folyt, vagy még az érettségi előtt álltak? Nem mindegy.
Vannak kedvenc részeim is azért, az egyik kedvenc a “szürke ponty az avaron”, amit Cili énekelt, amikor beszélni egyébként még nem volt hajlandó. Persze Szabó Magda anyukája kiderítette, hogy nincsen semmi szürke ponty, se avar, csak avignoni híd van: “Sur le pont d’Avignon" – Cili franciául énekelt ugyanis. Mégpedig ezt a dalt:
Aztán azok is jó részek voltak, amik azt mutatták be, mennyire nagyon fogalma nem volt Szabó Magdának 1934-35-ben, merrefelé is tart a világ. Persze kicsit ijesztő is ez, de érdekes látni, milyen nagyon begubózott az ókori római világba, azon belül is az irodalomba, és mennyire nem látott ki belőle. Aztán nagyon érdekes az is, hogy valaki a XX. században latinul ne csak olvasni tudjon, hanem társalogni is, le a kalappal – pláne négyévesen, na az a nem semmi. Jók a naiv világképet leíró részek is, megint csak arra figyelmeztetnek, hogy nagyon fontoljuk meg, mit és hogyan mondunk egy kisgyereknek, mert az bizony képes, és mindent szó szerint ért, amiből aztán szülőnek és gyereknek egyaránt származhatnak kellemetlenségei. Na és persze a korabeli Debrecenről is szép rajzot kapunk, lenne is kedvem megnézni, de hát az sincs már sehol. Most gondoltam bele egyébként, mekkorát fordult a világ egy emberöltő alatt: 1917-től 2007-ig irtózatosan sok minden megváltozott, a kisasszonyképzőtől a diszkóig, a levéltől az internetig azért hosszú út vezetett, nem lehetett könnyű ezeket a változásokat lekövetni, és most már érdekel, volt-e mobilja és számítógépe Szabó Magdának.
A történet vége nagyon lóg a levegőben, nagyon hiányzik a folytatása, nagyon sajnálom, hogy azt már nem írhatta meg Szabó Magda. Így sosem tudom meg (önéletírásból), hogyan is találkozott ő a férjével, ahogy azt sem, hogyan is halt meg konkrétan ez a fiktív vagy nem fiktív Cili. Sajnálom, hogy összességében kevésbé tetszett ez a könyv, mint az eddigiek, de azért így is 4 pontot kapott. És majd jönnek sorban a maradék regények is, csak két Szabó Magda között nem árt pihenni kicsit, eléggé nyomasztó történetei vannak.
A történet azzal indul, hogy Szabó Magda édesapja hazavisz egy trianoni árvát, bizonyos Bogdán Cecíliát, akinek a szüleit a zöld határon lőtték agyon 1921-ben, és onnantól kezdve Szabó Magda testvéreként nevelkedik. Szerintem mondjuk elég meredek ötlet ez, hogy “Hoztam a barna gyerekünk mellé egy szőkét is, ugye, nem baj?” Á, hogy lenne baj? Megbeszélés nélkül, hirtelen felindulásból? Ugyan! Más így egy kutyát vagy macskát sem mer hazavinni, de Szabó Elekről lehet tudni, hogy kicsit lazábban fog fel bizonyos dolgokat, mint az átlagember. A regény innentől a két lány nevelkedéséről szól, közös élményekről, kalandokról, egészen az érettségiig.
Nem tetszett a könyv. Vagy nem igazán. Egyrészt idegesítettek az álnevek, mert úgy érzem, ha már írt ezekről az emberekről, és ezek az emberek évtizedek óta halottak, akkor használhatta volna akár a rendes nevüket is, hogy barátom, a google segítségével utánanézhessek, melyik mikor született, mikor halt meg, esetleg nézegethessek róluk fényképet. Ez lehet akár ilyen személyes aberráció is, hogy nekem minden történet valós szereplőit azonnal le kell nyomoznom, de ettől még ez van. Legalább Al Jolsonról kiderült, hogy tényleg létezett, bár az mondjuk fura is lett volna, ha az első hangosfilmet átkölti az írónő, és a színészeknek is álnevet választ. Al Jolson egyébként a Sonny Boyt énekelte a filmben, itt hallgatható meg a dal:
Bogdán/Szabó Cecíliának viszont annyira semmi nyoma nincs sehol, hogy már arra gyanakszom, egyáltalán nem is álnév ez, hanem egyszerűen nem volt trianoni árvás örökbefogadás a családban. Az Ókút alapján is logikus lenne ez, mert ott Szabó Magda egykének tűnik, egyedül Béláról tesz említést, akit az édesapja nevelt, tehát nem együtt nőtt fel a húgával. Ha ez a Cili valójában Agancsos az Ókútból, akkor oké, el tudom fogadni, akkor ez egy “mi lett volna, ha lett volna testvérem” eszmefuttatás. Ha viszont Cili sosem létezett semmilyen formában, akkor dühít a dolog. Úgy vagyok ezzel, hogy valami legyen vagy fikció, vagy önéletrajz, de derüljön ki egyértelműen, melyik, és ne keveredjen a kettő. Nem tudom megmagyarázni, miért van nekem erre igényem, de van, ez biztos. Az jutott eszembe, bejelentkezem a Dóczyba, leutazom valamikor (április közepe táján lesz lehetőségem erre), és megtudom, megvan-e az 1935-ben érettségizettek tablója, illetve megvan-e a napló vagy Szabó Magda ellenőrzője. Így az is ki fog derülni, volt-e Cili vagy nem volt.
A másik, ami nem tetszett, hogy Szabó Magdát többször is irritálóan beképzeltnek éreztem. Mégpedig nem fiatalkori önmagát, mert olyan már előfordult máskor is, hanem a 85 éveset, és az már baj. Azért baj, mert Szabó Magda imidzse eddig az volt számomra, hogy a sikereitől bódult fiatal nő volt, de megöregedett, megbölcsült, és helyére tette magában ezeket a dolgokat. És pont az utolsó regényből meg azt érzem ki, hogy még 85 évesen is el van ájulva tőle, hogy ő az Ágyai Szabók és Jablonczayak leszármazottja, tehetséges gyerek volt, és írónő lett belőle. És ez akkor sem szimpatikus, ha Kossuth-díjasként valóban volt mire büszkének lennie. Persze lehet, hogy rosszul hallom a belső fülemmel ezt a gőgöt, inkább legyen így.
A történetek maguk többnyire tetszettek, de voltak olyan szappanoperába illő jelenetek, amik esetében biztos vagyok abban, hogy az írói képzelet költötte őket – feleslegesen. Egyszerűen sokszor túlragozott bizonyos dolgokat az írónő. Ami még zavart, hogy sokszor úgy tűnt, egy-egy bekezdés közepére elfelejtette, miről ír. Pl. van egy bekezdés, ami úgy indul, “Cilit már régen eltemettük, amikor anyámtól megtudtam”, hogy miért Cilivel töltötte minden pillanatát érettségi előtt, mikor addig Magda volt a kedvence. “Cili igazán szenvedett, a te fájdalmad nem volt igazi”, ilyesmik, majd egy huszárvágással: “ezért értsd meg, hogy most Cilivel töltöm minden időmet, mert neki most tényleg nagyon nehéz”. Tehát akkor most Cilit már régen eltemették, amikor ez a beszélgetés folyt, vagy még az érettségi előtt álltak? Nem mindegy.
Vannak kedvenc részeim is azért, az egyik kedvenc a “szürke ponty az avaron”, amit Cili énekelt, amikor beszélni egyébként még nem volt hajlandó. Persze Szabó Magda anyukája kiderítette, hogy nincsen semmi szürke ponty, se avar, csak avignoni híd van: “Sur le pont d’Avignon" – Cili franciául énekelt ugyanis. Mégpedig ezt a dalt:
Aztán azok is jó részek voltak, amik azt mutatták be, mennyire nagyon fogalma nem volt Szabó Magdának 1934-35-ben, merrefelé is tart a világ. Persze kicsit ijesztő is ez, de érdekes látni, milyen nagyon begubózott az ókori római világba, azon belül is az irodalomba, és mennyire nem látott ki belőle. Aztán nagyon érdekes az is, hogy valaki a XX. században latinul ne csak olvasni tudjon, hanem társalogni is, le a kalappal – pláne négyévesen, na az a nem semmi. Jók a naiv világképet leíró részek is, megint csak arra figyelmeztetnek, hogy nagyon fontoljuk meg, mit és hogyan mondunk egy kisgyereknek, mert az bizony képes, és mindent szó szerint ért, amiből aztán szülőnek és gyereknek egyaránt származhatnak kellemetlenségei. Na és persze a korabeli Debrecenről is szép rajzot kapunk, lenne is kedvem megnézni, de hát az sincs már sehol. Most gondoltam bele egyébként, mekkorát fordult a világ egy emberöltő alatt: 1917-től 2007-ig irtózatosan sok minden megváltozott, a kisasszonyképzőtől a diszkóig, a levéltől az internetig azért hosszú út vezetett, nem lehetett könnyű ezeket a változásokat lekövetni, és most már érdekel, volt-e mobilja és számítógépe Szabó Magdának.
A történet vége nagyon lóg a levegőben, nagyon hiányzik a folytatása, nagyon sajnálom, hogy azt már nem írhatta meg Szabó Magda. Így sosem tudom meg (önéletírásból), hogyan is találkozott ő a férjével, ahogy azt sem, hogyan is halt meg konkrétan ez a fiktív vagy nem fiktív Cili. Sajnálom, hogy összességében kevésbé tetszett ez a könyv, mint az eddigiek, de azért így is 4 pontot kapott. És majd jönnek sorban a maradék regények is, csak két Szabó Magda között nem árt pihenni kicsit, eléggé nyomasztó történetei vannak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése