Jelszavas
Az fogadtatásrúl
Előzmények
Szóltunk Tomi anyukájának, hogy amikor hazajövünk, először anyuékhoz megyünk majd fel, hiszen a házuk előtt áll az autónk, de megyünk hozzá is, megmutatjuk a képeket, és elmesélünk mindent. Tomi anyukája kulcsot kapott a lakásunkhoz valamikor egy-két hónapja. Ennek egy feltétele volt: nem rakhat rendet, nem takaríthat, és nem pakolhat el semmit a lakásban. Szentül megígérte. Elutazás előtt megkértük, kb. kétnaponta jöjjön majd át, szedje ki a leveleket a postaládából, etesse meg a halakat, lássa el Rozit, valamint locsolja meg a virágokat. Most már ismerjük az előzményeket, a feltételt és a megbízatás részleteit.
Lássuk akkor a medvét!
Nem haladunk végig időrendi sorrendben, de az első esemény, hogy anyuéktól visszatérve felmentünk hozzá is. Beléptünk, köszöntünk. Ült a konyhában a tévé előtt, felénk sem tekintett, vissza sem köszönt. Nekem a hajamig szaladt a szemöldököm, anyu kicsit azért másként fogadott (hosszú percekig ölelgetett minket, valamint egész délelőtt azt ismételgette, milyen jó, hogy itthon vagyunk, mennyire hiányoztunk, és végig fülig ért a szája, míg ott voltunk). Végül ránk nézett, és így szólt: "Mé' nem mentetek haza?" Tomi mondta neki, hogy voltunk otthon, mert felpakoltuk a bőröndöket és bepakoltuk a hűtőbe az olvadozó csokikat. Ekkor felállt, nagy szeretettel köszöntötte Lizát, adott neki tejet, majd visszaült. Mi is leültünk. Mondta, a halaink idióták, mert csak az egyik bírja feldolgozni, hogy enni kap, a másik kettő menekül a csipesz elől. Ez ténykérdés, de nem igazán értettem, egy hét után miért is ez a leglényegesebb. A következő kérdés: "Miért nem mentetek el fogröntgenre?" Ugyanis kiderítette aranyosan, hogy a péntek reggeli műtét előtt csütörtök negyed 6-ig tudnak röntgent készíteni a fejemről, ami azért jó, mert az orvos rendelőjében nincs számítógép, nekem meg a két hetes, ötezer forintos röntgenem CD-n van. Tomi már a telefonban elmagyarázta reggel, hogy majd elviszem akkor a laptopomat, valamint hogy felesleges két hét után ismét röntgen alá dugni a fejem, ha egyszer megvan az a nyomorult felvétel. De az nem jó, azt nem tudom majd bedugni. Mondta Tomi, a laptopot nem is kell bedugni sehova, ha kb. öt percig akarom használni. Nos, ezt az érvelést egészen nyugodtan, kedvesen előadta még egyszer. Nem járt a felénél, amikor anyukája kiabálni kezdett: "Fogd már vissza magad egy kicsit!" Nehéz volt a szemöldökömet a helyén tartani, de azért sikerült. Tomi ekkor bement egy percre, és akkor ő velem is kiabált egy kicsit: hogy nálunk iszonyú meleg van, le lehet izzadni, és Tomi hogyan fog így pihenni a másnapi munka előtt. Nem tudtam értelmezni, mi is az én felelősségem az időjárási körülmények alakulásában, de azért mondtam neki, hogy a ventilátor egész éjjel menni fog, mire ő, hogy dehát meleg van, mire én, hogy az elutazás előtt is meleg volt, de úgy tudtunk aludni, mire ő (kiabálva), hogy de az elutazás előtt egyszer sem volt 42 fok (csak 36). Erre nem volt mit reagálni. Melegem is volt, fáradt is voltam a korai keléstől, valamint kezdte elborítani a lila köd az agyamat, így itt megvontam a vállam, és feladtam. Amikor megtudta, hogy megnéztük a képeket anyuéknál, ismét kiabálni kezdett, hogy Tomi így nem tud pihenni, és milyen hülyeség az érkezés napján mesélni meg képeket nézni. Mondtam, nálunk világ életemben ez volt a szokás, de még el sem indultunk Nápolyba, amikor már megbeszéltük Tomival, hogy attól függően, mennyire lesz fáradt, amikor hazajövünk, azt is lehet, hogy nem jön fel anyuékhoz, hanem hazamegy a bőröndökkel meg Lizával, anyuék meg fogják érteni, én meg elmesélem-megmutatom, aztán busszal követem, végül ő döntött úgy, hogy feljön, és a képnézegetés közben aludt egy órát az ágyon. Egyébként magunkkal vittük az összes képet hozzá is, ugyanis a terv az volt, hogy megmutatjuk és elmeséljük neki is, de erre nem kerülhetett sor, ugyanis tovább kiabált, miszerint: "Na jól van, jó volt benneteket látni, ennyi elég is volt belőletek, szedjétek össze a holmitokat, és menjetek innen!" Ez szó szerinti idézet. Én ekkor már szerintem minimum vigyorogtam, annyira hihetetlen volt, hogy egy hét távollét után komolyan így fogad minket. Nem azt vártam, hogy szerez nekünk rabszolgát, aki legyezget, míg nála vagyunk, de hogy örüljön nekünk, az alap lett volna, az meg annál is alapabb, hogy nem kezd el ordítani, és főként nem dob ki a lakásából. Én a szuveníres zacskót, amit az asztalra tettem le, fel akartam kapni, hazahozni, a csokit megenni, a Pinokkiót pedig a lakásunkban dekorációként felhasználni, de Tomi gyorsabb volt: "Ezt neked hoztuk", mondta, mire válaszként ordítás: "Miután külön megkértelek, hogy nekem ne hozzatok szuvenírt!", később pedig: "Fél 8-kor csöngetek nektek, és megyünk az orvoshoz." Hát, én hazaérkezésünkkor kb. azonnal telefont ragadtam, felhívtam anyut, és megkértem, hogy jöjjön el velem az orvoshoz, mert Tomi anyukájával nem szeretnék egy jó darabig hosszabb időt tölteni. És akkor az alábbiakban tárgyaltak közül még csak az első kettőt tudtam!
Amikor benyitottunk a lakásba, először az tűnt fel, hogy Tomi anyukája felporszívózott. Ennek elsőre örültem, hogy de aranyos, aztán persze eszembe jutott, hogy felsepertem és felmostam, mielőtt elutaztunk, tehát felesleges volt.
A csokik és a limoncello hűtőbe pakolása közben vettem észre, hogy a hűtő tele van kajával. Ezt is kedves gesztusnak éreztem, bár felmerült bennem, hogy ki fogja mindezt megenni, ha nekem pénteken reggel szétszedik a számat, Tomi meg péntektől vasárnapig délelőtt 11-től este 11-ig dolgozik.
Aztán megláttam, hogy ki is mosta a hűtőt, sőt át is rendezte, aminek nem örültem, mert Tomi két hete mosta ki teljesen, valamint szeretem, ha a gyakran használt dolgok a kezembe akadnak, amikor a megszokott helyükre nyúlok értük.
Ekkor megláttam, hogy el is mosogatott. A mosogatóban egy fémedényt hagytam, aminek a felső részébe beleszáradt a túró, ami az alsó részében még friss volt, és már nem volt időm indulás előtt másra, csak arra, hogy beáztassam - nem gondoltam rá, mielőtt eltettem anyuéknak a túrógolyó alapanyagát, hogy az edény elmosása áztatással fog kezdődni, ezért az utolsó negyed órára maradt. Mindenesetre semmiképp nem azért maradt ott, mert lusta vagyok vagy nincs kezem, amivel elmosogassam, vagy jobban szerettem volna, ha valaki más megcsinálja helyettem.
Később megtaláltam az evőeszközös fiókban a kutyakekszet (?!) és a Plussz! pezsgőtablettámat (?!), valamint a felső konyhaszekrényben a jénai tálaim többségét, amelyek az alsó fiókba valók, és a dekoratív fémdobozkámat, ami meg a felső konyhaszekrény alatti pultra való. Ekkor kezdtem már elég mérges lenni, hogy basszus, hogyan jut eszébe átrendezni a konyhát. (Ezért is tiltakoztam a legutóbbi időkig az ellen, hogy kulcsot adjunk neki, mert legutóbb, amikor kulcs volt nála, mi meg máshol voltunk, úgy átpakolta a mosogató alatti szekrényt, hogy napokig nem találtam benne semmit - nem kicsit voltam ideges.)
Amikor bementem a szobába, és felfedeztem, hogy az ágyat is áthúzta, már eléggé füstölt a fejem. Elutazásunk előtt kb. három nappal cseréltem ágyneműt, így gyakorlatilag friss ágynemű volt az ágyneműtartóban. Továbbá... Miért is nyúl be más ember ágyneműtartójába? És ha én ott valamilyen segédeszközöket tartanék (mint ahogy nem tartok)? De ettől eltekintve is: miért is nyúl be az ágyneműtartómba? Este, ágyazáskor az is kisült, hogy az ágy kinyitása-visszacsukása nem ment flottul: az ágy konkrétan szétesett Tomi kezében. Szerencsére gyorsan javítható volt, de azért már mégis...
A konyhában szemeteszsákban gyűjtött műanyag palackok eltűntek. Nyilván a legközelebbi kukába kerültek. Nyilván azért gyűjtögettük őket, mert igénytelen vagyok, háztartásról fogalmam nincs, és nincs kezem, amivel levigyem a kukába. Neeeem, neeem. Azért gyűjtögettük olyan lelkesen, mert egy-két zacskó palack összegyűltével el szoktunk kocsikázni a legközelebbi szelektív szigetig, és ott kidobáljuk őket.
Amikor elmentem WC-re, és utána kezet mostam, sikeresen megpróbáltam a levegőbe törölni a kezem - a szintén utazás előtt 3 nappal lecserélt törölközőt is leszedte. Utóbb kiderült, mindenhonnan leszedett minden törölközőt és konyharuhát, kimosta és kivasalta őket, viszont egyet sem tett vissza oda, ahonnan elvette. Mindet eltette viszont olyan helyre, ami nem a helye. Erre akkor derült fény, amikor kinyitottam a ruhásszekrényt, mert vissza akartam tenni bele néhány fel nem használt pólót. A legalsó polcon mindenféle pólók meg konyharuhák voltak, amiknek tökre nem ott van a helyük. Ennél sokkal szebb azonban, hogy a ruhásszekrényünk összes polcát (a legalsó kivételével) kipakolta, a ruhákat újrahajtogatta, majd valami számomra érthetetlen logika alapján visszapakolta. A ruhák nem voltak rendben, amikor elmentem itthonról. Az utazás előtti napon kipakoltam a szekrényt, a szoba közepére halmoztam a ruhákat, és próbáltam közülük kimazsolázni valami normális rövidgatyát és nyári ruhát, miután két nap intenzív shopping során sem sikerült ezt a baromi nehéz feladatot megoldani. Gondoltam, a mazsolázás után összehajtogatom őket, és az eredeti rendszer szerint, ami helyenként már megbomlott, visszapakolom őket. Azonban erre nem volt már idő, így aztán félig-meddig összehajtva betömtem őket a szekrénybe, gondolván, hogy hazajövök, és végrehajtom az eredeti tervet. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ő ki fogja nyitni a szekrényemet, hiszen mit is kereshetne ott. Azt meg aztán végképp sosem hittem volna, hogy képes lesz kipakolni az ÉN holmimat az ÉN szekrényemből, az ÉN ruháim között turkálni. (Valószínűleg az erzsébeti betörés következtében alakult ki az a helyzet, hogy az átlagnál is nehezebben viselem, ha a tudtom nélkül a dolgaimhoz nyúlnak.)
A helyzet egyre csak fokozódik
Eddig a pontig csak félhangosan kommentáltam, mit látok. Ordítani akkor kezdtem, amikor megláttam, hogy egészen konkrétan a fehérneműs fiókomba is bele kellett túrni, és a bugyiim meg a melltartóim között is rendezkedni kellett. (Ha már itt tartunk, érthetetlen, hogy a tökéletes háziasszony miképpen helyezi a bugyik egy részét a fehérneműs fiókba, más részét a ruhásszekrénybe, közvetlenül a pólók tetejére. Megtudni sosem fogjuk, mert erről a történetről valószínűleg sosem fogok tudni vele higgadtan tárgyalni, ezért inkább terveim szerint nem tárgyalok róla sehogy.)
Ezek után kivittem a szennyesünket a szennyestartóba, ami üres volt. Ez elsőre meglepett, mert direkt az alján hagytam a kézzel kimosandó két ruhámat, hogy akkor előbb-utóbb nem felejtem majd el kimosni őket (na, ez például halogatás részemről, fenének van kedve két akkora hastánckosztümöt kimosni). Hát igen, ők is eltűntek. Aztán később rájöttem, mi volt még ott: az elutazás előtti napon használt ruhánk, tehát kb. két póló, két rövidgatya, valamint két alsónemű. Ezeket annak rendje és módja szerint meg is találtam a ruhásszekrény random pontjain, iszonyúan örültem. Rám a saját anyám sem mos, mert feltételezi, hogy van mosógépem, meg van kis kezem, amivel a bepakolást, programbeállítást, majd kiteregetést megoldjam. Úgy tűnik, ő ilyesmit nem feltételez rólam.
Az előszobai padon hagytunk egy sátrat kicsomagolva. Van annak a sátornak helye, meg aztán akár egyedül is összecsomagolok egy sátrat, nem jelent gondot, kempingeztem hozzá eleget. Ez a sátor viszont helyenként penészfoltokkal dekorálódott, így aztán elhatároztuk, hogy a hazaérkezés után megpróbáljuk eltávolítani a kis zöldikéket. Mivel ismerem magunkat, tudtam, hogy amennyiben a frissen mosott sátor összecsomagolva vár minket a Rozi alatti ládában, ahol a helye van, ebben az évszázadban már nem kerül sor a penésztelenítésére, ugyanis el fogjuk felejteni, és csak a következő kempingezés előtt kapunk majd a fejünkhöz. Ennél fogva aztán logikusnak tűnt, hogy a sátrat összehajtva a padon hagyjam, hogy keresztülessünk rajta mindaddig, amíg nem penésztelenítettük. Hát, úgy tűnik, ez csak annak a jele volt külső szemlélő számára, hogy igénytelen vagyok, ezért a kibontott sátrat a padon tartom. Ezért kell kérdeznie a külső szemlélőnek, ha nem ért valamit, és ezért nem kell mások lakásában rendezkedni. Egyébként a sátrat kerestük egy darabig, végül telefonos segítséget kértünk, így derült fény tartózkodási helyére: a szekrény tetejére költözött.
Slusszpoén
Végül megakadt a szemem a bejárat melletti komódon is: nem volt ott se az a négy újság, amit félretettem, hogy az elutazáskor frissen kitakarított Rozi alá legyen mit pakolni a hazaérkezés után esedékes következő takarításkor. És mivel nem volt ott a négy újság, nem volt ott a kulcscsomóm sem a lakásunk és az ő lakása összes kulcsával, amit az újságok tetején hagytam, hogy könnyen megtaláljam majd. Tomival ketten vagy másfél órán át túrtunk szerintem: kiforgattuk a komód mindhárom fiókját, elhúztuk a komódot, Tomi be is mászott alá, a padot és környékét is feltúrtuk, majd a szobában és a konyhában is bőszen kerestünk. Rajtam ekkortájt hirtelen valami logikátlan nyugalom lett úrrá, így aztán le is ültem netezni, és tudomásul vettem, hogy akkor nekem most nincs kulcsom a saját lakásomhoz (!!!!). Tomi nem adta fel ilyen könnyen, ezért felhívta anyukáját, és megkérdezte, nem találkozott-e a kulcsommal. Ő elsőre megsértődött, hogyan feltételezheti Tomi, hogy ő elrakta az én kulcsomat valahová, ami a fentebb vázolt átrendezési munkálatok fényében eléggé röhejes. Tomi teljesen nyugodtan elmagyarázta, hogy ő nem feltételez semmit senkiről, de a tényállás a következő: mielőtt elindultunk itthonról apuval szerdán fél 5-kor, kora délután eltűnődtem, hová tegyem a kulcsomat, hogy megtaláljam egy hét múlva is: végül az nyert, hogy kiteszem a komódra, mert ott azonnal meg fogom látni az újságok tetején, és úgy egyébként apu még meg is jegyezte az ajtó zárásakor (az ő kulcsával mentünk el), hogy nem nagyon jó ötlet ez, mert belátni a függöny mellett. Így tehát amikor elmentem, ott volt, most meg nincs ott, a lakásban egyedül ő járt, tehát akkor valószínűleg ő tette valahová. Mondta, ott nem volt kulcs, ez tuti. Itt a beszélgetés kudarcba fulladt. Aztán eszembe jutott egy okos kérdés: az újságok sincsenek ott - hova lettek? - oda lett a kulcs is. Tomi ekkor újra telefont ragadott, és a következő örömteli hírt kaptuk: még az elutazásunk napján zöld szatyorba tette a négy újságot (hiszen nyilván egy igénytelen dög vagyok, és nem volt kezem, amivel levigyem őket a szemétbe - ismét a kívülállóról kifejtett véleményem lép életbe, lásd fentebb) - velük együtt pedig nyilván a kulcsomat is, juppíí!
Ettől már nem kiabáltam, csak azt ismételgettem, hogy ez egészen biztosan nem normális dolog, és Tomit kértem, nyugtasson meg, hogy ez szerinte sem az. Annyit mondott: "Vissza fogjuk kérni a kulcsot." Ez még nem történt meg, de már nagyon várom, hogy sor kerüljön rá, mert nekem erre, hogy egészen őszinte legyek, semmi szükségem.
Konklúzió
Az alaphelyzet az, hogy jót akart. Értem én, nagyon kedves is. Az érem másik oldala az, hogy mindketten évek óta nagykorúak vagyunk, két éve külön élünk a szüleinktől a saját háztartásunkban, amit, ha döcögősen is, de elvezetünk. Erre jön az a kérdéskör, miszerint hogy jön ő ahhoz, hogy a doglaim közt túrjon, a lakásomban dolgoknak új helyet találjon ki, csak mert neki nem tetszik az a hely, ahol én tartom őket. Itt jegyezném meg, hogy ezt a saját anyámtól sem tudnám lenyelni, hát még akkor tőle. Mit szólna vajon, ha átmennék hozzá, amikor nincs otthon, végigtúrnám a holmiját, és ami csak a kezembe akad, annak találnék valami jobb helyet, csupa jó szándékból? Ha külön megkértük, sokszor, hogy itt ne nyúljon semmihez, miért nyúl hozzá mégis bármihez is? Miért nem lehet már megérteni, hogy elköltöztünk, máshol lakunk, a saját lakásunkban, ahol mi találjuk ki a szabályokat és a dolgok helyét? Miért van az, hogy az én anyám, akinek a nevén van a lakásunk, akinek a tulajdonát képezi a lakásunk (!!!), nem jár ide rendezkedni meg takarítani? Hogyan lehet, hogy ő felfogja, felnőttünk, és éljük a saját életünket a saját háztartásunkban, ami egyébként neki is és nekünk is csak hellyel-közzel tetszik?
Tomi egyébként jelezte, anyukája meg fog sértődni, ha nem ő jöhet velem a fogászatra. Én úgy voltam vele, itt most hadd legyek már én az, akit vérig sértettek, és tojtam erre az eshetőségre. Természetesen tényleg megsértődött, de ez egyébként is borítékolható volt, ráadásul Tomira nem is haragszik, csak rám, mert engem hallott nem túl kedveseket ordítani a telefonban, amikor éppen a dühroham közepén tartottam, és Tomi nem szólt nekem, hogy kicsit próbáljak lehiggadni, mert most felhívja anyukáját, így utóbbi akár percekig is élvezhette háttérzajként, ahogy eszemet vesztve üvöltök a durvább leletek feltárása közben. De ismétlem, hadd legyek már most kivételesen én megsértődve egy kicsit.
Időnként még eszembe jut a dolog, főként akkor, amikor még mindig találok máshová pakolt tárgyakat a lakásunkban, és akkor akár órákig is kattogok rajta, hogy hogyan jön ő ehhez, de alapvetően már nem vagyok dühös. Inkább csak nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörtént, nem pedig álmodtam, és nem is valami hülye kandi kamerás vicc. Ez a bejegyzés azért kell, mert mint régebben már említettem, újabban azt tudom elengedni, amit leírok, nem elég, ha elmesélem szóban. Talán azért, mert írás közben nem rágok be ismét, míg mesélés közben ismét füstölni kezd a fejem, sőt még a hangomat is felemelem, teljesen szándék nélkül, sőt minden szándék ellenére.
Aki eljutott a bejegyzés végére, annak szívből gratulálok, majd tudassa, hány percet vett ez el az életéből :)
Előzmények
Szóltunk Tomi anyukájának, hogy amikor hazajövünk, először anyuékhoz megyünk majd fel, hiszen a házuk előtt áll az autónk, de megyünk hozzá is, megmutatjuk a képeket, és elmesélünk mindent. Tomi anyukája kulcsot kapott a lakásunkhoz valamikor egy-két hónapja. Ennek egy feltétele volt: nem rakhat rendet, nem takaríthat, és nem pakolhat el semmit a lakásban. Szentül megígérte. Elutazás előtt megkértük, kb. kétnaponta jöjjön majd át, szedje ki a leveleket a postaládából, etesse meg a halakat, lássa el Rozit, valamint locsolja meg a virágokat. Most már ismerjük az előzményeket, a feltételt és a megbízatás részleteit.
Lássuk akkor a medvét!
Nem haladunk végig időrendi sorrendben, de az első esemény, hogy anyuéktól visszatérve felmentünk hozzá is. Beléptünk, köszöntünk. Ült a konyhában a tévé előtt, felénk sem tekintett, vissza sem köszönt. Nekem a hajamig szaladt a szemöldököm, anyu kicsit azért másként fogadott (hosszú percekig ölelgetett minket, valamint egész délelőtt azt ismételgette, milyen jó, hogy itthon vagyunk, mennyire hiányoztunk, és végig fülig ért a szája, míg ott voltunk). Végül ránk nézett, és így szólt: "Mé' nem mentetek haza?" Tomi mondta neki, hogy voltunk otthon, mert felpakoltuk a bőröndöket és bepakoltuk a hűtőbe az olvadozó csokikat. Ekkor felállt, nagy szeretettel köszöntötte Lizát, adott neki tejet, majd visszaült. Mi is leültünk. Mondta, a halaink idióták, mert csak az egyik bírja feldolgozni, hogy enni kap, a másik kettő menekül a csipesz elől. Ez ténykérdés, de nem igazán értettem, egy hét után miért is ez a leglényegesebb. A következő kérdés: "Miért nem mentetek el fogröntgenre?" Ugyanis kiderítette aranyosan, hogy a péntek reggeli műtét előtt csütörtök negyed 6-ig tudnak röntgent készíteni a fejemről, ami azért jó, mert az orvos rendelőjében nincs számítógép, nekem meg a két hetes, ötezer forintos röntgenem CD-n van. Tomi már a telefonban elmagyarázta reggel, hogy majd elviszem akkor a laptopomat, valamint hogy felesleges két hét után ismét röntgen alá dugni a fejem, ha egyszer megvan az a nyomorult felvétel. De az nem jó, azt nem tudom majd bedugni. Mondta Tomi, a laptopot nem is kell bedugni sehova, ha kb. öt percig akarom használni. Nos, ezt az érvelést egészen nyugodtan, kedvesen előadta még egyszer. Nem járt a felénél, amikor anyukája kiabálni kezdett: "Fogd már vissza magad egy kicsit!" Nehéz volt a szemöldökömet a helyén tartani, de azért sikerült. Tomi ekkor bement egy percre, és akkor ő velem is kiabált egy kicsit: hogy nálunk iszonyú meleg van, le lehet izzadni, és Tomi hogyan fog így pihenni a másnapi munka előtt. Nem tudtam értelmezni, mi is az én felelősségem az időjárási körülmények alakulásában, de azért mondtam neki, hogy a ventilátor egész éjjel menni fog, mire ő, hogy dehát meleg van, mire én, hogy az elutazás előtt is meleg volt, de úgy tudtunk aludni, mire ő (kiabálva), hogy de az elutazás előtt egyszer sem volt 42 fok (csak 36). Erre nem volt mit reagálni. Melegem is volt, fáradt is voltam a korai keléstől, valamint kezdte elborítani a lila köd az agyamat, így itt megvontam a vállam, és feladtam. Amikor megtudta, hogy megnéztük a képeket anyuéknál, ismét kiabálni kezdett, hogy Tomi így nem tud pihenni, és milyen hülyeség az érkezés napján mesélni meg képeket nézni. Mondtam, nálunk világ életemben ez volt a szokás, de még el sem indultunk Nápolyba, amikor már megbeszéltük Tomival, hogy attól függően, mennyire lesz fáradt, amikor hazajövünk, azt is lehet, hogy nem jön fel anyuékhoz, hanem hazamegy a bőröndökkel meg Lizával, anyuék meg fogják érteni, én meg elmesélem-megmutatom, aztán busszal követem, végül ő döntött úgy, hogy feljön, és a képnézegetés közben aludt egy órát az ágyon. Egyébként magunkkal vittük az összes képet hozzá is, ugyanis a terv az volt, hogy megmutatjuk és elmeséljük neki is, de erre nem kerülhetett sor, ugyanis tovább kiabált, miszerint: "Na jól van, jó volt benneteket látni, ennyi elég is volt belőletek, szedjétek össze a holmitokat, és menjetek innen!" Ez szó szerinti idézet. Én ekkor már szerintem minimum vigyorogtam, annyira hihetetlen volt, hogy egy hét távollét után komolyan így fogad minket. Nem azt vártam, hogy szerez nekünk rabszolgát, aki legyezget, míg nála vagyunk, de hogy örüljön nekünk, az alap lett volna, az meg annál is alapabb, hogy nem kezd el ordítani, és főként nem dob ki a lakásából. Én a szuveníres zacskót, amit az asztalra tettem le, fel akartam kapni, hazahozni, a csokit megenni, a Pinokkiót pedig a lakásunkban dekorációként felhasználni, de Tomi gyorsabb volt: "Ezt neked hoztuk", mondta, mire válaszként ordítás: "Miután külön megkértelek, hogy nekem ne hozzatok szuvenírt!", később pedig: "Fél 8-kor csöngetek nektek, és megyünk az orvoshoz." Hát, én hazaérkezésünkkor kb. azonnal telefont ragadtam, felhívtam anyut, és megkértem, hogy jöjjön el velem az orvoshoz, mert Tomi anyukájával nem szeretnék egy jó darabig hosszabb időt tölteni. És akkor az alábbiakban tárgyaltak közül még csak az első kettőt tudtam!
Amikor benyitottunk a lakásba, először az tűnt fel, hogy Tomi anyukája felporszívózott. Ennek elsőre örültem, hogy de aranyos, aztán persze eszembe jutott, hogy felsepertem és felmostam, mielőtt elutaztunk, tehát felesleges volt.
A csokik és a limoncello hűtőbe pakolása közben vettem észre, hogy a hűtő tele van kajával. Ezt is kedves gesztusnak éreztem, bár felmerült bennem, hogy ki fogja mindezt megenni, ha nekem pénteken reggel szétszedik a számat, Tomi meg péntektől vasárnapig délelőtt 11-től este 11-ig dolgozik.
Aztán megláttam, hogy ki is mosta a hűtőt, sőt át is rendezte, aminek nem örültem, mert Tomi két hete mosta ki teljesen, valamint szeretem, ha a gyakran használt dolgok a kezembe akadnak, amikor a megszokott helyükre nyúlok értük.
Ekkor megláttam, hogy el is mosogatott. A mosogatóban egy fémedényt hagytam, aminek a felső részébe beleszáradt a túró, ami az alsó részében még friss volt, és már nem volt időm indulás előtt másra, csak arra, hogy beáztassam - nem gondoltam rá, mielőtt eltettem anyuéknak a túrógolyó alapanyagát, hogy az edény elmosása áztatással fog kezdődni, ezért az utolsó negyed órára maradt. Mindenesetre semmiképp nem azért maradt ott, mert lusta vagyok vagy nincs kezem, amivel elmosogassam, vagy jobban szerettem volna, ha valaki más megcsinálja helyettem.
Később megtaláltam az evőeszközös fiókban a kutyakekszet (?!) és a Plussz! pezsgőtablettámat (?!), valamint a felső konyhaszekrényben a jénai tálaim többségét, amelyek az alsó fiókba valók, és a dekoratív fémdobozkámat, ami meg a felső konyhaszekrény alatti pultra való. Ekkor kezdtem már elég mérges lenni, hogy basszus, hogyan jut eszébe átrendezni a konyhát. (Ezért is tiltakoztam a legutóbbi időkig az ellen, hogy kulcsot adjunk neki, mert legutóbb, amikor kulcs volt nála, mi meg máshol voltunk, úgy átpakolta a mosogató alatti szekrényt, hogy napokig nem találtam benne semmit - nem kicsit voltam ideges.)
Amikor bementem a szobába, és felfedeztem, hogy az ágyat is áthúzta, már eléggé füstölt a fejem. Elutazásunk előtt kb. három nappal cseréltem ágyneműt, így gyakorlatilag friss ágynemű volt az ágyneműtartóban. Továbbá... Miért is nyúl be más ember ágyneműtartójába? És ha én ott valamilyen segédeszközöket tartanék (mint ahogy nem tartok)? De ettől eltekintve is: miért is nyúl be az ágyneműtartómba? Este, ágyazáskor az is kisült, hogy az ágy kinyitása-visszacsukása nem ment flottul: az ágy konkrétan szétesett Tomi kezében. Szerencsére gyorsan javítható volt, de azért már mégis...
A konyhában szemeteszsákban gyűjtött műanyag palackok eltűntek. Nyilván a legközelebbi kukába kerültek. Nyilván azért gyűjtögettük őket, mert igénytelen vagyok, háztartásról fogalmam nincs, és nincs kezem, amivel levigyem a kukába. Neeeem, neeem. Azért gyűjtögettük olyan lelkesen, mert egy-két zacskó palack összegyűltével el szoktunk kocsikázni a legközelebbi szelektív szigetig, és ott kidobáljuk őket.
Amikor elmentem WC-re, és utána kezet mostam, sikeresen megpróbáltam a levegőbe törölni a kezem - a szintén utazás előtt 3 nappal lecserélt törölközőt is leszedte. Utóbb kiderült, mindenhonnan leszedett minden törölközőt és konyharuhát, kimosta és kivasalta őket, viszont egyet sem tett vissza oda, ahonnan elvette. Mindet eltette viszont olyan helyre, ami nem a helye. Erre akkor derült fény, amikor kinyitottam a ruhásszekrényt, mert vissza akartam tenni bele néhány fel nem használt pólót. A legalsó polcon mindenféle pólók meg konyharuhák voltak, amiknek tökre nem ott van a helyük. Ennél sokkal szebb azonban, hogy a ruhásszekrényünk összes polcát (a legalsó kivételével) kipakolta, a ruhákat újrahajtogatta, majd valami számomra érthetetlen logika alapján visszapakolta. A ruhák nem voltak rendben, amikor elmentem itthonról. Az utazás előtti napon kipakoltam a szekrényt, a szoba közepére halmoztam a ruhákat, és próbáltam közülük kimazsolázni valami normális rövidgatyát és nyári ruhát, miután két nap intenzív shopping során sem sikerült ezt a baromi nehéz feladatot megoldani. Gondoltam, a mazsolázás után összehajtogatom őket, és az eredeti rendszer szerint, ami helyenként már megbomlott, visszapakolom őket. Azonban erre nem volt már idő, így aztán félig-meddig összehajtva betömtem őket a szekrénybe, gondolván, hogy hazajövök, és végrehajtom az eredeti tervet. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ő ki fogja nyitni a szekrényemet, hiszen mit is kereshetne ott. Azt meg aztán végképp sosem hittem volna, hogy képes lesz kipakolni az ÉN holmimat az ÉN szekrényemből, az ÉN ruháim között turkálni. (Valószínűleg az erzsébeti betörés következtében alakult ki az a helyzet, hogy az átlagnál is nehezebben viselem, ha a tudtom nélkül a dolgaimhoz nyúlnak.)
A helyzet egyre csak fokozódik
Eddig a pontig csak félhangosan kommentáltam, mit látok. Ordítani akkor kezdtem, amikor megláttam, hogy egészen konkrétan a fehérneműs fiókomba is bele kellett túrni, és a bugyiim meg a melltartóim között is rendezkedni kellett. (Ha már itt tartunk, érthetetlen, hogy a tökéletes háziasszony miképpen helyezi a bugyik egy részét a fehérneműs fiókba, más részét a ruhásszekrénybe, közvetlenül a pólók tetejére. Megtudni sosem fogjuk, mert erről a történetről valószínűleg sosem fogok tudni vele higgadtan tárgyalni, ezért inkább terveim szerint nem tárgyalok róla sehogy.)
Ezek után kivittem a szennyesünket a szennyestartóba, ami üres volt. Ez elsőre meglepett, mert direkt az alján hagytam a kézzel kimosandó két ruhámat, hogy akkor előbb-utóbb nem felejtem majd el kimosni őket (na, ez például halogatás részemről, fenének van kedve két akkora hastánckosztümöt kimosni). Hát igen, ők is eltűntek. Aztán később rájöttem, mi volt még ott: az elutazás előtti napon használt ruhánk, tehát kb. két póló, két rövidgatya, valamint két alsónemű. Ezeket annak rendje és módja szerint meg is találtam a ruhásszekrény random pontjain, iszonyúan örültem. Rám a saját anyám sem mos, mert feltételezi, hogy van mosógépem, meg van kis kezem, amivel a bepakolást, programbeállítást, majd kiteregetést megoldjam. Úgy tűnik, ő ilyesmit nem feltételez rólam.
Az előszobai padon hagytunk egy sátrat kicsomagolva. Van annak a sátornak helye, meg aztán akár egyedül is összecsomagolok egy sátrat, nem jelent gondot, kempingeztem hozzá eleget. Ez a sátor viszont helyenként penészfoltokkal dekorálódott, így aztán elhatároztuk, hogy a hazaérkezés után megpróbáljuk eltávolítani a kis zöldikéket. Mivel ismerem magunkat, tudtam, hogy amennyiben a frissen mosott sátor összecsomagolva vár minket a Rozi alatti ládában, ahol a helye van, ebben az évszázadban már nem kerül sor a penésztelenítésére, ugyanis el fogjuk felejteni, és csak a következő kempingezés előtt kapunk majd a fejünkhöz. Ennél fogva aztán logikusnak tűnt, hogy a sátrat összehajtva a padon hagyjam, hogy keresztülessünk rajta mindaddig, amíg nem penésztelenítettük. Hát, úgy tűnik, ez csak annak a jele volt külső szemlélő számára, hogy igénytelen vagyok, ezért a kibontott sátrat a padon tartom. Ezért kell kérdeznie a külső szemlélőnek, ha nem ért valamit, és ezért nem kell mások lakásában rendezkedni. Egyébként a sátrat kerestük egy darabig, végül telefonos segítséget kértünk, így derült fény tartózkodási helyére: a szekrény tetejére költözött.
Slusszpoén
Végül megakadt a szemem a bejárat melletti komódon is: nem volt ott se az a négy újság, amit félretettem, hogy az elutazáskor frissen kitakarított Rozi alá legyen mit pakolni a hazaérkezés után esedékes következő takarításkor. És mivel nem volt ott a négy újság, nem volt ott a kulcscsomóm sem a lakásunk és az ő lakása összes kulcsával, amit az újságok tetején hagytam, hogy könnyen megtaláljam majd. Tomival ketten vagy másfél órán át túrtunk szerintem: kiforgattuk a komód mindhárom fiókját, elhúztuk a komódot, Tomi be is mászott alá, a padot és környékét is feltúrtuk, majd a szobában és a konyhában is bőszen kerestünk. Rajtam ekkortájt hirtelen valami logikátlan nyugalom lett úrrá, így aztán le is ültem netezni, és tudomásul vettem, hogy akkor nekem most nincs kulcsom a saját lakásomhoz (!!!!). Tomi nem adta fel ilyen könnyen, ezért felhívta anyukáját, és megkérdezte, nem találkozott-e a kulcsommal. Ő elsőre megsértődött, hogyan feltételezheti Tomi, hogy ő elrakta az én kulcsomat valahová, ami a fentebb vázolt átrendezési munkálatok fényében eléggé röhejes. Tomi teljesen nyugodtan elmagyarázta, hogy ő nem feltételez semmit senkiről, de a tényállás a következő: mielőtt elindultunk itthonról apuval szerdán fél 5-kor, kora délután eltűnődtem, hová tegyem a kulcsomat, hogy megtaláljam egy hét múlva is: végül az nyert, hogy kiteszem a komódra, mert ott azonnal meg fogom látni az újságok tetején, és úgy egyébként apu még meg is jegyezte az ajtó zárásakor (az ő kulcsával mentünk el), hogy nem nagyon jó ötlet ez, mert belátni a függöny mellett. Így tehát amikor elmentem, ott volt, most meg nincs ott, a lakásban egyedül ő járt, tehát akkor valószínűleg ő tette valahová. Mondta, ott nem volt kulcs, ez tuti. Itt a beszélgetés kudarcba fulladt. Aztán eszembe jutott egy okos kérdés: az újságok sincsenek ott - hova lettek? - oda lett a kulcs is. Tomi ekkor újra telefont ragadott, és a következő örömteli hírt kaptuk: még az elutazásunk napján zöld szatyorba tette a négy újságot (hiszen nyilván egy igénytelen dög vagyok, és nem volt kezem, amivel levigyem őket a szemétbe - ismét a kívülállóról kifejtett véleményem lép életbe, lásd fentebb) - velük együtt pedig nyilván a kulcsomat is, juppíí!
Ettől már nem kiabáltam, csak azt ismételgettem, hogy ez egészen biztosan nem normális dolog, és Tomit kértem, nyugtasson meg, hogy ez szerinte sem az. Annyit mondott: "Vissza fogjuk kérni a kulcsot." Ez még nem történt meg, de már nagyon várom, hogy sor kerüljön rá, mert nekem erre, hogy egészen őszinte legyek, semmi szükségem.
Konklúzió
Az alaphelyzet az, hogy jót akart. Értem én, nagyon kedves is. Az érem másik oldala az, hogy mindketten évek óta nagykorúak vagyunk, két éve külön élünk a szüleinktől a saját háztartásunkban, amit, ha döcögősen is, de elvezetünk. Erre jön az a kérdéskör, miszerint hogy jön ő ahhoz, hogy a doglaim közt túrjon, a lakásomban dolgoknak új helyet találjon ki, csak mert neki nem tetszik az a hely, ahol én tartom őket. Itt jegyezném meg, hogy ezt a saját anyámtól sem tudnám lenyelni, hát még akkor tőle. Mit szólna vajon, ha átmennék hozzá, amikor nincs otthon, végigtúrnám a holmiját, és ami csak a kezembe akad, annak találnék valami jobb helyet, csupa jó szándékból? Ha külön megkértük, sokszor, hogy itt ne nyúljon semmihez, miért nyúl hozzá mégis bármihez is? Miért nem lehet már megérteni, hogy elköltöztünk, máshol lakunk, a saját lakásunkban, ahol mi találjuk ki a szabályokat és a dolgok helyét? Miért van az, hogy az én anyám, akinek a nevén van a lakásunk, akinek a tulajdonát képezi a lakásunk (!!!), nem jár ide rendezkedni meg takarítani? Hogyan lehet, hogy ő felfogja, felnőttünk, és éljük a saját életünket a saját háztartásunkban, ami egyébként neki is és nekünk is csak hellyel-közzel tetszik?
Tomi egyébként jelezte, anyukája meg fog sértődni, ha nem ő jöhet velem a fogászatra. Én úgy voltam vele, itt most hadd legyek már én az, akit vérig sértettek, és tojtam erre az eshetőségre. Természetesen tényleg megsértődött, de ez egyébként is borítékolható volt, ráadásul Tomira nem is haragszik, csak rám, mert engem hallott nem túl kedveseket ordítani a telefonban, amikor éppen a dühroham közepén tartottam, és Tomi nem szólt nekem, hogy kicsit próbáljak lehiggadni, mert most felhívja anyukáját, így utóbbi akár percekig is élvezhette háttérzajként, ahogy eszemet vesztve üvöltök a durvább leletek feltárása közben. De ismétlem, hadd legyek már most kivételesen én megsértődve egy kicsit.
Időnként még eszembe jut a dolog, főként akkor, amikor még mindig találok máshová pakolt tárgyakat a lakásunkban, és akkor akár órákig is kattogok rajta, hogy hogyan jön ő ehhez, de alapvetően már nem vagyok dühös. Inkább csak nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörtént, nem pedig álmodtam, és nem is valami hülye kandi kamerás vicc. Ez a bejegyzés azért kell, mert mint régebben már említettem, újabban azt tudom elengedni, amit leírok, nem elég, ha elmesélem szóban. Talán azért, mert írás közben nem rágok be ismét, míg mesélés közben ismét füstölni kezd a fejem, sőt még a hangomat is felemelem, teljesen szándék nélkül, sőt minden szándék ellenére.
Aki eljutott a bejegyzés végére, annak szívből gratulálok, majd tudassa, hány percet vett ez el az életéből :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése