Bizonyíték
A mai nap újabb bizonyíték arra, hogy semmi keresnivalóm ebben az iskolában. Orvoshoz nem jutottam el, mert nem engedtek el a suliból, hiába állt elő az a helyzet, hogy a jobb fülemre semmit nem hallottam megint, a bal meg úgy bedugult, hogy gyakorlatilag tényleg nem hallottam semmit. Így csináltam végig az első három órát, isteni volt, de azért túléltem valahogy, és a gyerekek nem vettek észre semmit. (Szerencsére úgy kb. tudok szájról olvasni, ami hallás helyett ideig-óráig elmegy.) A 9.-ben többen úgy néztek rám, mint a véres rongyra, amikor megkapták a dolgozatot, a 12.-ben megint nem írtak esszét, a 10. meg a nap mélypontja volt így 6. órában, azt hittem, a helyszínen kapok agyvérzést. Biztos, hogy intő lesz a dolog vége, remélem, ofői, mert ezt a pofátlanságot nem fogom eltűrni. Ők az elit osztály az iskolában, ez a legnagyobb poén. Nagyon el vagyok keseredve, semmi kedvem bemenni közéjük, és velük tölteni az egész napot. Folyton azon jár az eszem, hogy ezt az időt tölthetném az Atalantában is felnőtt emberek között, akik legalább viselkedni tudnak, vagy itthon takarítással, olvasással, fordítással, pihenéssel. Igen, pihenéssel, gyakorlatilag nyár óta nem szusszantam, és Tominak volt igaza, tényleg kikészít, hogy az államvizsga megfeszített tempója után nem volt egy-két hetem, amikor ne kellett volna stresszelnem valamin. El akarok jönni. Egy dolog tart vissza: az érettségizőket szeretem, és már kezemben a meghívó a tablófotózásukra. Nagyon csalódottak lennének, ha most érettségi előtt két hónappal én is otthagynám őket. Pedig legszívesebben már most ott sem lennék. Elkeserítő, tényleg. Azt hiszem, ezzel a hátralévő másfél héttel vagy három és fél hónappal (inkább legyen másfél hét) én le is zárom a gimnáziumi tanári pályafutásomat. Ezt soha többet. Ez úgy hiányzik, mint púp a hátam közepére. Nyelviskola, fordítás, ennyi.
Két pozitívumot azért felsorolok a mai napból: adószámos magánszemély lettem, és megint tök jó volt az új csoportnál az óra.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése