Éhségsztrájk

Nálunk. Bizony. A kutya játssza most ezt. Reggel kiteszem a kajáját, ő meg nem eszik belőle. Egy pár napig egyáltalán nem evett, akkor úgy élt túl, hogy Tomi anyukája vigyázott rá, és tőle kapott vagdaltat meg tejfölös tésztát. Itthon viszont ez nincs. Azon az állásponton vagyunk Tomival, hogy eddig ette a kajáját, nem lehet, hogy hirtelen úgy döntsön, nem eszik. Azért sem lehet, mert ha nem eszik, legyengül, aztán nézhetünk, amikor jól megbetegszik. Van így is elég baja. Időnként fulladozni kezd, máskor lesántul fél napra, kicsit süket, egyébként pedig mindenütt dudorok nőnek rajta (ezek nagy része szemölcs, más része meg passz, de nem olyanok, mint a két évvel ezelőtti daganata volt). Eleinte bevált a rászoruló kutyás fenyegetés, aztán hirtelen tojni kezdett rá. Akkor bejött az, hogy kézből etettem, szépen türelmesen rászántam fél órát naponta. Aztán úgy gondoltam, eddig tudott tálból enni, tudjon már ezen túl is. Akkor kértem szépen, hogy egyen. Egy kerek napon át nagyjából óránként. Nem evett. Este 9 körül megkértem még egyszer, hogy egyen, és amikor hátat fordított, akkor üvölteni kezdtem. Ettől megijedt, mert hirtelen nem értette, hogy az evés miatt vagyok dühös. Akkor abbahagytam az üvöltést, de szúrós nézésemmel kihajtottam a konyhába, és megmondtam neki, hogy nem fogja magát éhen halasztani, mert nem engedem meg, és nem fog csokin élni sem, mert azt meg szintén nem engedem meg. Erre megette a kaját. Aztán persze jött az elismerésért, nagyon meg kellett simogatni és dicsérni, hogy helyrebillenjen a lelki egyensúlya egy ilyen borzalom után, hogy enni kellett. Most ott tartunk, hogy reggel megkapja a kaját, nem érdekli, de a délutáni séta után benyomja az egészet két perc alatt. Kíváncsi vagyok, mi lesz a következő stratégia...

 

Gondolkoztam rajta, olyan vagyok-e, mint némely nagymamák, akik, ha tehetnék, egész álló nap tömnék az unokájukat, mint a libát. De rájöttem, hogy nem. Inkább olyan vagyok, mint az az anya, aki nem engedi éhségsztrájkolni a gyerekét. Csak egy kisgyereknél kevésbé érezném ijesztőnek a pár napos-hetes durcit és csatározást. Liza ehhez már öreg. Részben ezért enni igenis kell, punktum. Tényleg nem hagyon, hogy éhen halassza magát, arról ne is álmodjon. Ja, csoki pedig nincs, és a mi kajánkból sem kap már egy ideje, igenis egye a sajátját. (Két szál makaróni után úgy érzi, hogy ő megtette az adott napra, amit megkövetelt a haza, és esetleg még csúnya nézéssel sem lehet rávenni, hogy a tálkája felé forduljon egyet.) Szigor van.