LizaGazdija

Voltam Szekszárdon a gyermekirodalmi konferencia első napján. De ez nem volt a kellemetlen élmény, hála az égnek, sőt ez nagyon jó élmény volt. Lehet, hogy majd mesélek róla részletesen, ezt még kitalálom. Este kisétáltam az utolsó pesti buszhoz, de kicsit előbb érkeztem, mint kellett volna (fél órával), és mivel iszonyú hideg van már kint, leültem a fűtött váróban. Az egyik padon egy hajléktalan férfi aludt, majd miután felébredt, megkérdezett néhány embert, nincs-e aprójuk. Nem adtak neki*. Kiment, gondolom, kint is próbálkozott, nem járt sikerrel. Visszajött, megkérdezett egy lányt, nincs-e aprója, mert inna egy kávét, erre a lány mondta, hogy nincs pénze, mire a férfi kicsit feldúltan bár, de szó nélkül otthagyta a lányt, lefeküdt egy másik padra, és elaludt. A lány elkezdett röhögni, látványosan befogta az orrát, és kereste a szemkontaktust a vele szemben ülő idős pár tagjaival, hogy együtt szörnyülködhessenek. Ugyan meg vagyok fázva, ezért korlátozottan érzek szagokat, de azt...

Írtam, hogy gondolkodom rajta, idén télen is kéne járni a Margitszigetre futni, nem baj, hogy sötétben tudnék csak (meg hogy odafagynék), más is kibírja. Először jött a hír, hogy egy vagy több mutogatós bácsi is kijár a Margitszigetre, és mutogatják, amijük van. Ekkor arra gondoltam, mégsem kell nekem ott futni, de aztán kiderült, hogy ők legalább egy éve ott vannak, nyáron olyan időpontokban is látták őket, amikor én is kint voltam, én mégsem találkoztam velük. Konklúzió: megyek futni. (Igaz, le is csukták közben őket, de mindig újratermelődhetnek, úgyhogy ez önmagában nem nagy megnyugvás.) Aztán múlt héten megölték azt a nőt Soroksáron, miközben futott. Tudom, az az út sokkal kihaltabb, mint a Margitsziget, nincs is ott közvilágítás. Mégis ez az eset döntötte el bennem, hogy nem futok télen, csak majd tavasztól kezdem újra. Az a helyzet, hogy nekem a biztonságom többet ér, mint a jó alak. Ráadásul sosem tudok elszakadni attól a gondolattól, hogy nekem különösen vigyáznom kell mag...

Vidám perceket szerzett nekem ez a kép tegnap. Nagyjából az egyetlen vicces mém, amit az USA közigazgatásának leállásával kapcsolatban láttam. "Jó napot, akadt egy kis problémám a korm..." " Próbálta kikapcsolni-bekapcsolni? "

Nem csodálom, hogy a kecske megzabálja a káposztát, ha nincs, aki féken tartsa. Főztem egy akkora adag káposztás tésztát, hogy ha ketten lennénk, akkor is csak a felét tudnánk megenni egy hét alatt (nyilván véletlen volt), és még így is maradt egy hatalmas adag káposztám. Miután felfedeztem, hogy nyersen is isteni finom, úgy döntöttem, amíg kitart, ezt fogom nassolni. Új kedvenc zöldségem van, bizony.

Az a gyanúm, hogy soha nem ér már véget a felújítás az alattam lévő lakásokban, és már életem végéig a fúrást meg a kalapálást fogom hallgatni, amikor csak itthon vagyok.

aki már kétszer járt a kávézóban úgy, hogy én voltam ott. Elsőre megsértődött, amiért nem tudtam, hogy ő az espressót nagy csészéből, három tejszínnel issza, pedig E. (a másik lány) tudja, és már akkor sem értettem, hogy miután megállapította, hogy még nem látott soha, mégis miért tűnhet logikusnak, hogy tudom, hogyan szokta inni a kávéját, de túlléptem rajta, nem olyan lényeges ez. Másodszorra belépett, majd aggodalmas arccal a következőt közölte: "Ja, te vagy itt? A múltkor E. volt." Úgy éreztem, erre valami reakciót vár, de nem tudtam okosabbat kitalálni, mint hogy "Igen, ő többször van, mint én." Tegnap aztán megjött harmadszor is. (A második találkozásunk óta két hét telt el, ezt csak úgy mondom.) "Egy presszót kérek tejszínnel, cukorral." Iszonyú büszke voltam magamra, amiért rögtön tudtam, hogy nagy csésze, három tejszín. Raktam a csésze mellé két cukrot is, majd kivittem a rendelést. "Három cukorral iszom, ez így nem édes!" - háborodott...

Gondolom, a megfázásnak nem tesz jót, ha az ember egész álló nap fázik, összesen mintegy 16 órán át. Nem érzem a kezem és a lábam, annyira elfagyott. Jó lesz ez, érzem.