LizaGazdija

Lehet, hogy majd valamikor ebből is csinálok listát oldalra, csak ahhoz meg kellene keresni az első ilyen bejegyzést, és ahhoz most nincs kedvem. De a lényeg, hogy mostanában minden nap meghallgatom az Amélie csodálatos életének zenéjét. Nem is emlékeztem, hogy ez ennyire jó. Pedig de. És az a vicces, hogy a papagáj is szereti: ha elindítom a lejátszást, a hozzám közelebb eső ágra ül át a kalitkában, és figyel.

Az volt, hogy egész nap nem volt semmi bajom, vidám voltam, hurcoltam keresztül-kasul a városon az edzős cuccomat, hogy megyek este edzésre, amit most még jobban szeretek, mert tökre a csapat része lettem, ami abból derül ki, hogy amikor múltkor elkéstem, odakészítették nekem a steppadot, és utána kezdték az órát. Valamikor fél 5 magasságában kicsit kaparni kezdett a torkom. Gondoltam, no, mi a fene, kár, hogy nincs nálam egy Strepsils vagy valami hasonló undormány, netán egy macis méz. (Vagy mézes maci, höhö.) De nem izgultam túl a dolgot, hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy ha valami kezdődő kórságra edzek egy kellemes 120 percet, akkor a kórság elhúz a francba. Hétkor már, az utolsó órám végén, azt hittem, lefordulok a székről, annyira fájt a torkom. Persze megint a jobb oldalon. Valamit kéne már kezdeni a fogammal, valami véglegeset, mert biztos, hogy legalább részben megint attól volt ez. Vicces módon egészen a Moszkváig azon tűnődtem, hogy azért elmegyek az edzésre, bár már el...

Mikor leszek annyira rosszul (fájó torok, fájó végtagok, fájó fül, fájó bőr), hogy hangosan nyöszörögve jövök haza, mint egy kutya, akibe belerúgtak? Hát, nyilván néhány nappal a túra előtt, naná. Most dühös lennék, ha nem lennék ennyire rosszul. (Bónusz: 38.5. Az elég laza.) Mindjárt megyek is aludni. És akkor is elmegyek a túrára, nem érdekel.

- Egy csomót haladtam az egyetemi dolgaimmal, miután két órával előbb hazaértem, mint terveztem. - Elmentem korizni. Mivel súlyosan be vagyok zombulva, először arra gondoltam, mégis átugrom ezt a napirendi pontot (múlt pénteken döntöttem el, hogy ma megyek), de aztán megnéztem a Műjég honlapját, és azt láttam, hogy az utolsó hétre való tekintettel 1200 helyett csak 900 Ft a belépő, és hát ez meggyőzött. Nagyon-nagyon jó volt. Most már egészen jó tempóban tudtam suhanni, 60 percet töltöttem a jégen, 30 kört mentem, és csak 3 alkalommal estem el, szóval teljesen büszke vagyok magamra. Az első esésnél az volt, hogy megbotlottam megint a kori recéiben, a másodiknál két lány andalgott velem szemben (?! ezt meg hogy?!) kézen fogva, és nem tértek ki előlem, pedig ők nem most tanulnak, én meg nem tudtam kitérni, aminek a vége az lett, hogy estem egy hatalmasat, amikor megpróbáltam irányt váltani. Erre vihogtak, majd elkoriztak. Kész. A harmadik esetet nem értettem: egyik pillanatban még suha...

Van Amerikában egy szervezet, talán APA, mint American Parents' Association, egy ilyen szülőegylet, akiken csomót röhög a comment:com blog a kommentelőkkel együtt, mert olyan állatságokon akadnak ki, és olyan állatságokat javasolnak, hogy ép embernek olyanok nem is juthatnának eszébe. Mindig az a konklúzió a róluk szóló cikkek végén, hogy hát igen, a hülye amerikaiak. Örömmel jelentem, felvettük a versenyt a hülye amerikaiakkal! Gyönyörködjetek ti is: http://hvg.hu/itthon/20130220_Csak_hazas_gyerekes_ember_tanithasson_erk UPDATE: Egy tévéinterjú hatására a szervezet vagy egyesület vagy mi elnöke úgy döntött, visszavonják a javaslatot.

1. Mint megállapítottam, most már sokkal jobb a szolgáltatás színvonala a kettes metró vonalán: lehet választani, hogy olyan metrón szeretnénk utazni, ami kigyullad, vagy olyanon, ami műszaki hiba miatt nem közlekedik. Komolyan nem értem, milyen szoftver megy ezeken az új metrókon, hogy gyakorlatilag nincs nap, amikor gond nélkül lemennének a műszakok. Hihetetlen. 2. Még amikor Choiék hazamentek, azaz kb. egy hónapja, megbeszéltük, hogy én ma reggel 10-kor szolgálatra jelentkezem az ő lakásukban az új családnál, akik előző nap költöznek be. Írtam tegnap Choinak a facebookon, szerinte odamenjek-e, miután se sms-t, se hívást nem kaptam a családtól, egyáltalán tudnak-e rólam. Choi nagyon-nagyon rendes, két óra múlva már vissza is írt, hogy persze, menjek, hiszen ezt beszélte meg velük is, velem is. Gondolkodtam, mi legyen: ha odamegyek, és nem tudnak rólam, az ciki, de ha nem megyek oda, és ők várnak, akkor azzal sikerül szépen bemutatkozni, valamint Choit is égetem, hogy annyit áradozo...

Szóval ma megismerkedtünk Julie Andrewszal. A mai nyolc jelenlévőből kettő ismerte, a többieknek újdonság volt. Ezzel a videóval gondoltam bevezetni őket Julie Andrews világába: Lett volna olyan videó is, amin A muzsika hangjaiból is énekel, de az 1990-es, és én olyat akartam, amin még fiatal, mert szerintem csodaszép volt huszonévesen, és hihetetlen kedvesség sugárzott belőle. A videót némi kötelező fanyalgás fogadta (mert hát itten énekelnek, kérem szépen), de a végén be kellett látniuk, hogy tetszett nekik. A szünet terhére még meséltem pár infót, pl. hogy ez volt J. A. első jelentős szerepe, és mindjárt meg is kapta érte az Oscart, meg hogy a Michaelt játszó kisfiú sajnos 21 évet élt csak, meg hogy J. A. kb. húsz éve egy hangszálműtét során elveszítette az énekhangját, pedig az éneklés volt az élete. És érdekelte őket. Szóval lehet, hogy szereztem neki néhány új érdeklődőt :) Ami viszont ennél is nagyobb élmény volt, hogy megkérdezte az egyik fiú óra végén, honnan szerezhetn...