LizaGazdija

Hát, emiatt most szomorú vagyok. Volt Kodak gépünk, sőt anyuéknál a padláson van két reklámállatkám is tőlük: Tigrincs, a tigris és a névtelen sárkány. Szóval azért 133 év nem kevés. Jó lenne, ha nem lenne vége.

Kedden végre a végére értem. Hiába tetszett összességében, nagyon-nagyon hosszú volt. Nagyon érdekes a japán mondakincs, nagyon izgalmas betekintést nyerni az életszemléletükbe, a babonáikba, de legfőképp a halál utáni életről vallott felfogásukba. Ez a könyv tényleg hozzájárul ahhoz, hogy az ember legalább felületesen megismerje Japánt, ha elfogadjuk, hogy egy népet legjobban a meséin keresztül lehet megismerni. (Én elfogadom.) Volt viszont néhány problémám, ami miatt végül csak négy csillagot kapott a könyv a lehetséges ötből. 1. A 60 oldalas bevezető szerintem túlzás. Nagyon érdekes, hogy melyik monda keletkezésekor éppen milyen történelmi helyzetben éltek a japánok, nagyon jó tudni, hogy sokan közülük buddhisták, és hogy sokféle istenük van. Ezek mind nagyon hasznos infók, DE egy olvasásra én képtelen vagyok 60 oldalnyi adatot felfogni, és feleslegesnek is tartom ennek megkísérlését, mivel az információk döntő többsége magukból a mondákból is kiderül később. 2. A könyvet a...

Ma olyat játszottunk, hogy a Duna-parton előrerohant, majd hirtelen eltűnt a szemünk elől, és hiába kiabáltunk neki, hiába fújta Tomi a kutyasípot, nem jött elő. Tomi ott maradt a HÉV-nél, hátha előkerül valahonnan a kutya, én meg bejártam a teljes aluljárót, valamint visszafelé a fél partot is, mire kb. 15 perc elteltével kegyeskedett visszamenni Tomihoz ez a rendkívül okos, ráadásul nagyon jó kutya. Büntetést természetesen nem kapott, csak annyit, hogy kicsit leüvöltöttem a fejét, amire eléggé döbbenten és ijedten nézett, de Tomi szerint nem fogta fel, mi a bajom. Kb. öt perccel az eset után, amikor még vastagon dőlt a füst mindkét fülemből, egyszer csak fogta magát, kitépte a kezemből a pórázt (amit az én indítványozásomra tettünk rá, miután arra is képtelen volt, hogy megálljon a járda szélén felszólításra), és odarohant régi pajtikhoz játszani. Megfogtam, aztán ezt még egyszer előadta. Ha az én kutyám lenne, ma nem lett volna semmilyen vacsora, és alhatna az előszobában a finom ...

Heath Ledger ma 4 éve halt meg. Jézusom! Másnak is ilyen gyorsan rohan az idő? Mert én mondjuk azt gondoltam, legfeljebb két éve :O

A mai nap azzal kezdődött, hogy telefonra keltem: Mama megint intenzívre került, válságos az állapota, leállt a keringése, apu meg anyu már indulnak is Debrecenbe. Ez a hír megalapozta a hangulatomat egész napra, végig az estére ígért telefont vártam, hogy mi a helyzet. Közben meg óratervet írtam tonnaszám, most éppen nyomtatgatom a kiegészítő anyagokat meg küldözgetem őket magamnak e-mailben. Aztán 5 körül hívott megint apu, hogy Mama sokkal jobban lett, pár nap múlva le is kerülhet az osztályra, és sokkal jobban van, mint amikor legutóbb volt intenzíven, még lélegeztetőgépen sincs. Nagy megnyugvás ez. Ennél már csak az lenne jobb, ha sikerülne őt végre olyan szintre hozni, hogy ne kerüljön vissza a kórházba. Havonta se, ritkábban se. Mondjuk félévente, kontrollra. Az jó lenne.

Az történt ugyanis, hogy múlt héten megbeszéltük Danival, aki az unokaöcsém, hogy meg kéne inni egy valamit valahol, ha már két megállóra lakunk egymástól, aztán ez a terv némileg átalakult, és a végén meghívott magukhoz vacsorára Tomit engem, sőt Marci is jöhetett. A barátnőjét én még nem is láttam egyszer se, pedig már együtt is élnek, ebből látszik, milyen jók vagyunk kapcsolattartásban. De azért jobb későn, mint soha, úgyhogy most már az első találkozáson is túl vagyunk, és egyébként nagyon jól sikerült, nagyon szimpatikus volt Timi. A közös főzéses terv is átalakult egyébként, így Timi sütött rakott tésztát, Tomi meg csinált tiramisut, úgyhogy valamivel azért mi is hozzájárultunk az estéhez. Fél 8-ra értünk oda, 1-kor jöttünk el, ez is mutatja, hogy jó volt a buli. Jó nagyot beszélgettünk, jól megnéztük a lakást, amiben élnek, és úgy egyáltalán, minden tök jó volt. A továbbiakról még nem sokat lehet tudni, de egy biztos: legközelebb ők jönnek hozzánk.

volt a héten. Elvergődtem tanítás után a város másik feléből a Nyugatiig, mert kellett nekem egy bizonyos ruhadarab a Skálából. Nem volt. Elfogyott. Rohantam tovább, mert nagyon be kellett volna mennem a Westendbe. Ez nem jött össze, ugyanis bombariadó volt. Ekkor gondoltam arra, hogy esetleg hagyni kéne az egészet a francba, és haza kéne menni. Fel is szálltam a metróra, ami nem járt a Köki meg a Nagyvárad tér között, mert a változatosság kedvéért ismét elfüstölt kicsit egy kocsi. Az eset miatt torlódás alakult ki az útvonalon, ezért a nemrég újított gyök kettes sebesség mellett 2 percet álltunk minden megállóban. Így aztán az általában 8-9 perces hazautat sikerült 20 perc alatt megtenni. És közben szakadt az eső.