LizaGazdija

Lapozgatom a Rába György-kötetet, és egyszer csak az egyik lapon hatalmas vörös tócsa pislog rám. Mondom, ez mi lehet, valaki eret vágott? De nem. Tüzetesebb vizsgálat után kiderült, hogy az bizony egy viaszfolt. Piros gyertyából. Érdekes, érdekes. (Azt viszont sosem fogom megérteni, miért nem lehet a könyvekre vigyázni, pláne, ha könyvtárból hozzuk ki őket.)

Reggel felkeltem fél 9-kor (boldog élet, amíg még megtehetem), mintegy másfél óra alatt kijegyzeteltem, az irodalomlistám melyik könyve hol érhető el pontosan, aztán bankkártyát aktiváltam (csak az vigasztal, hogy élő emberrel nem kell beszélni közben, tökre nem lett volna hangulatom hozzá, miután elolvastam a híreket). Amikor ezzel mind megvoltam, lélekszakadva loholtam a nyelviskolába a megtalált jegyzeteimmel a decemberi előadás ismétlésére. Oda is értem dél előtt valamivel, gondoltam, nagyon pontos vagyok, aztán mondták, hogy inkább csak fél 1-kor kezdünk. (De az is lehet, hogy én emlékeztem rosszul, csoda, hogy egyáltalán valamire emlékeztem.) Ha már olyan korán érkeztem, gondoltam, üssük el az időt hasznosan. Ennek megfelelően befejeztem a Tom Sawyer aktuális fejezetét (majd valaki elárulhatná, hogy kell ebbe a blogba beszúrni a molyos widgetet, és Mark Twain egy zseni volt, imádom), aztán kijegyzeteltem a netről azt is, mikor vannak nyitva az olvasmánylistás lelőhelyeim. Nagy ör...

Beindult a pörgés, nem kispálya ez a hét. Meg a következő 2-3. Délelőtt voltam koreai gyereknél angolozni, aztán voltam Blankával meg Tomival kirándulni. Ez utóbbi program lehetett volna tökéletesen szuper is, csak néhány akadály gördült elém: a kutya konkrétan teljes terjedelmében összehányta a hátsó ülést odafelé, így fél fenékkel és felhúzott lábakkal kuporogtam jó húsz percet, ami már adott egy alaphangulatot. Közvetlenül a kiszállás után Tomi meglepett egy tök igazságtalan beszólással, ami tovább rontott a helyzeten. A pontot az i-re az tette fel, amikor Marcika gondolt egyet Nagykovácsiban, átrohant az út túloldalára, majd a "Maradj!" felszólításra fütyülve visszarohant, éppen akkor, amikor mindkét irányból odaért egy-egy kocsi. Nem tudom, min múlt, hogy nem vasalták ki, de hogy nem rajta, az éppen elég. Innentől kezdve beindult a vita, hogy akkor ez a kutya most okos vagy idióta és még engedetlen is, és akkor ezzel tetőzött a hangulat. Mindettől függetlenül volt több...

Ennek a kritikai kiadásos balhénak tényleg sosem lesz vége. Ma kaptam e-mailt, hogy BUÉK belém, már indulhatok is könyvtárba. Mindjárt háromba is egyetlen napilap két évéért, és van erre 11 napom, köszi. Van még persze állásom is (szerencsére), meg van három tanegységem is, amik közül kettőre cikket kéne írni kb. 8 napon belül, a harmadikra meg állati sokat kéne olvasni meg magolni. Sírni tudnék, csak nem örömömben.

Így két hét elteltével akkor elmesélem már ezt is. December 19., hétfő Ekkor volt az utolsó négy órám az évben. Az elsőn több volt a nyafogás meg a hiszti, mint amit még könnyen viselek, a többi viszont jó volt. Az év utolsó pilatesén is ekkor vettem részt, kaptam is egy nagyon vicces, lebegőülős mézeskalácsot, amit Enikő a saját kezével készített, majd lefényképezem és csatolom. December 20., kedd Átjött karácsonyozni a két Andi. Ettünk-ittunk, beszélgettünk egész délután. Mindhármunk családjában történtek mostanában kevésbé vidám dolgok, kettőnknek a nagymamájával, Andinak meg az apukájával. Ennek megfelelően nem volt kifejezetten vidám a beszélgetés sem, de azért elvoltunk. Ajándékozáskor mindenféléket kaptunk mindhárman: könyvet (én Jane Austentől az Értelem és érzelem címűt meg Burnett A titkos kertjét angolul, ebből utóbbit azonnal ki is tettem a közeljövőben olvasandók közé, Jane Austen meg majd utána jön), csokit, fürdővízbe való ezt-azt (mert rólam tudható, hogy imádo...

Ezt a könyvet a molyon próbáltam megnyerni nyáron, de nem sikerült. Aztán a kívánságlistámon maradt, gondoltam, hátha egyszer még lesz ilyen nyereményjáték, ahol arról sorsolnak. Nem lett. Lett viszont molykarácsony, aminek keretében egymás kívánságlistájáról válogattunk, és nekem a molyangyalkám éppen ezt a könyvet küldte el egy SK könyvjelző kíséretében. Ez utóbbi ötletes és praktikus is, úgyhogy azt is megmutatom. Egyébiránt ez lett az első 2012-es könyvem. Adott Liam Lynch, az észak-angliai kisfiú, akinek az apja soha semmire rá nem érő, híres író, az anyja meg soha semmivel nem törődő, híres művész. “Kisfiam, rajtad véres sebek vannak? Meg ne moccanj, azonnal lefényképezem… aztán kiállítom őket a galériában!” Ilyen anyja van neki, nem irigylem érte. Miután senki nem méltatja figyelemre, egyik szülő sem lát tovább önmagánál, kénytelen magát önállóan szórakoztatni: Maxszel csavarog a környéken. Furcsa hely ez a Northumberland, van itt titkos barlang, várrom, bozótos, ameddig a ...

Ez volt az év utolsó könyve, az ötvenhetedik. Tizenkettedikes korunkban vitt el minket a színházba a magyartanárunk, H.Zs., hogy megnézzük a darabot, mert ez is érettségi tétel volt. Nagyon tetszett, végigröhögtük az egészet, aztán soha többet nem sikerült rá jegyet szereznem. Vagy két évig aktívan próbálkoztam, minden hónap tizedikén a színház kasszájához járultam nyitásra, amikortól árulják az adott hónapra a jegyeket, és mindig azt az információt kaptam, hogy már mind elkelt, pedig sosem voltam másodiknál hátrébb a sorban, és az előttem lévő soha nem a Koccanás felől érdeklődött. Szerettem volna, ha anyuék és Ibolya néni is látják, milyen végtelenül vicces darab ez. Aztán Ibolya néni meghalt, én meg teljesen lemondtam arról, hogy valaha is összejöjjön még egy jegy a Koccanásra. Aztán talán 2010-ben, talán 2011-ben végre sikerült lecsapni két jegyre, amit azonnal anyuéknak adtam. Elmentek, megnézték, aztán azt mondták, sokkoló, nyomasztó, nem hiszik el, hogy ez nekem vicces, majd...