LizaGazdija

Ma délelőtt csenrézi beavatás volt, amiben mindenki részesülhet vallástól függetlenül, csak a legutolsó részre mondta a dalai láma, hogy az csak buddhistának szól. Én az első két részben nem vettem részt, semmi kedvem nem volt, fájt a torkom, a fülem, a gyomrom, elég feldúlt is voltam. A másik háromban már igen, így viszont a beavatást nem kaptam meg, csak az áldást - azt az is megkapta, aki egyik részt sem csinálta. Nem kell egyébként nagyon "izé" dolgokra gondolni: kellett inni pár csepp vizet (nektárt), kaptunk egy áldászsinórt (vagy esetleg más volt a neve, nem tudom már), valamint fel kellett tenni a fejünkre egy kis piros szalagot. A dalai láma ma is vicces volt, jó kis anekdotákat mesélt. Érdekes kontraszt volt, hogy a magyar gyerekek úgy 6 év alatt nonstop visítottak mindkét nap, időnként fel-alá rohangásztak, ehhez képest a buddhista szerzetesek ölében ülő hasonló korú gyerekek vagy fegyelmezetten figyeltek, vagy békésen aludtak.  Egyébként eléggé idegesítő, amikor 2...

Origóék lefényképezték az indiánt, már szúrom is be a képet:

Az első általa illusztrált könyv 1994-ben jelent meg, az volt a címe, hogy Az égig érő karácsonyfa, Varga Katalin írta. Ottó papa már nagyon beteg volt, mikor Gabi átadta neki a tiszteletpéldányt, és sírt örömében. Soha életemben nem láttam még síró férfit, sőt síró felnőttet se sokat, elég élesen megmaradt az élmény. Mi is kaptunk egy példányt, sokáig megvolt, aztán egyszer, amikor karácsony előtt kerestem, már nem volt meg. Azóta sem értem, hová bírt eltűnni, viszont ma megtaláltam antikváriumban. Pár nap múlva megint meglesz a polcomon. Ez a borítója: Meg az összes emlékem róla. Na de majd most! Jól elolvasom megint, kíváncsi leszek, mennyi részlet fog beugrani közben. Találtam egy cikket is Gabival a neten. Teljesen véletlenül bukkantam rá, egyébként már 8-9 éve ott van. Olvassátok el, bár hozzá kell tennem, hogy nem Gabi szavai olvashatóak benne, úgy értem, ő más szavakat használ: http://www.hhrf.org/irodalmivademecum/nyitott/gyg_inter.htm Ez itt a kedvenc könyvem Pálfalvi Dorotty...

Ezt a szobrot most találtam, Matuzsálemet ábrázolja. Nagyon jó! Egyébként ma rájöttem, hogy Matuzsálem angolul Methuselah. Minden nap tanul valamit az ember.

Először valószínűleg 1996-ban hallottam róla, 9 évesen. Anyu akkor nagyon izgatottan mondta apunak, hogy jön Magyarországra a dalai láma. Megdöbbentem az örömén. A szobámban gondolkodtam a dolgon, igyekeztem értelmezni, de nem sikerült. Nem tudtam, hol van Dala, és azt sem értettem, mi azon a szenzáció, hogy jön egy láma, akárhonnan is jöjjön. Valószínűleg tartottam tőle, hogy anyukám nem kicsit át van verve, mert az eredménytelen töprengés után kimentem hozzájuk a nappaliba, és a következőt mondtam: "Anyu, miért olyan nagy dolog ez? Láma van ám nálunk is az állatkertben." Ezzel hatalmas derültséget sikerült kelteni, és akkor meg is tudtam, hogy a dalai láma nem olyan láma, mint az állatkerti, hanem egy ember, és Tibet vallási vezetője, Tibet meg egy ország. (Egy darabig még meggyőződésem volt, hogy anyu ezt a lámás történetet nem jól tudja, aztán kiderült, hogy de.) Most is Budapesten van, ma meg holnap előadást tart a Sportarénában, úgyhogy ma el is mentünk rá anyuval meg T...

Ma vettem át a kihagyhatatlan könyveket. Az egyiket már el is olvastam. Nem volt nehéz, gyerekkönyv, verses mese. Konkrétan Dr. Seuss: The Cat in the Hat. Nagyon aranyos! Persze elolvastam a bácsi élettörténetét is. Kiderült belőle, hogy nem volt egyetlen gyereke sem, de hatvannál is több gyerekkönyvet írt a következő felkiáltással: "You have children, I'll entertain them", a felesége sokáig küzdött a rákkal, majd öngyilkos lett, végül a bácsi is rákban halt meg, még 1991-ben. Megint rádöbbentem, hogy az ő meséje a Grincs (nyilván az is kell), és a belőle készült Jim Carrey-filmet már nem láthatta. Ez pedig a szobra:

Tata minden évben elvitt, és mindig csak ketten mentünk, mindig vonattal, aztán sétáltunk az állomásról a falu központjában. Nem tudom, a "mindig" hány évet takar valójában, lehet, hogy csak mondjuk hármat-négyet, de nem is ez a fontos. Minden évben felültem a mini hullámvasútra, amit nem tudtam már annyira értékelni a Vidámpark naaagy verziója után :) Egyszer Tata is felült velem a kalózhajóra, mert egyedül nem mehettem, kicsi voltam még. Szegény félt rajta! És ez nekem csak hosszú évek múlva esett le, mikor felidéződött valamiért az arca kalózhajózás közben. Na és a körhinta... De nem ám a gagyi lovacskás-malackás, hanem az igazi, a nagy! Azon is mindig együtt mentünk, mindketten nagyon szerettük, azóta is hiányzik. És minden évben kellett (!) választani szuvenírt. Kellett. Amikor egyszer nem akartam, hanem azt mondtam, hogy inkább kérek egy perecet, akkor kikaptam: megvette a perecet, majd azt mondta, addig nem megyünk haza, amíg nem választok egy szuvenírt. Hát, ekkor egy...