Nyaralós gyerekszáj

A brünni katedrális tetején vagyunk, kilátunk. Odafent nagyon alacsony boltívek vannak, ezért figyelmeztetem Tomit, aki jó 15 centivel magasabb nálam, és mögöttem jön, hogy vigyázzon a fejére (miután én az enyémet beütöttem). Két perccel később ő is beüti a magáét, és, mivel leghátul jön, csak a káromkodást és jajgatást lehet hallani. A lányok azonnal visszafordulnak, és kérdezik, mi történt.

Tomi: Bevágtam a fejemet.

Viola, aki ekkor még nincs 3 éves: De anya mondta, hogy vigyázz.

Lefelé haladunk a kilátóponttól, irtó sok lépcsőn kell lemenni. Nagyon meredek a lépcsősor, és Viola, aki a saját lábán mászott fel, a legtetején megijed, és kijelenti, hogy ő itt nem tud lemenni, mert fél. Mondjuk, megértem. Felveszem, megyünk lefelé, jó lassan, ő meg egy ponton felemeli a fejét a vállamról, és megpróbál a szemembe nézni, mert mondani akar valamit. Ez viszont veszélyes, mert a feje eltakarja előlem a lábamat meg a lépcsőt, és ha nem látom, hová lépek, könnyebb marha nagyot esni. Mondom is neki:

- Csak az a lényeg, hogy ne forgasd a fejedet, mert akkor nem látok.

- Ne folgassam? Nem folgatom. (Visszateszi a vállamra.) Miélt ne folgassam?

- Mert próbálok vigyázni lefelé a lépcsőn.

- De nem sikelül?

Itt kis híján mégis leestünk, mert nagyon kellett nevetnem, de végül megúsztuk.

A brünni állatkertben kaptatunk felfelé, Viola Flóra ruhájába kapaszkodik, és időnként viccből megrántja. Szólok, hogy ezt ne, de azért csak csinálja. Egyszer csak megszólal Flóra:

- Na, most már többet ne rángass, mert begurulunk a Dunába!

Erre én:

- Az lenne csak a valami. Innen nagyon messze folyik a Duna.

:D