Lawrence Durrell: Justine

Nem tudom, tettem-e már le könyvet azzal az elhatározással, hogy én ezt most félbehagyom, de, ha volt is ilyen, biztosan nem sűrűn*. Inkább az jellemző rám, hogy végigszenvedem, bármennyire rossz is. 

Ennek most a harmadáig jutottam, a második rész legelejéig. És nem bírtam tovább. Úgy érzem, nekem ehhez rövid az életem. Olyan kevés olvasást sikerül begyömöszölnöm egy napba, akkor már olvassak inkább olyat, ami örömet okoz. 

A történetmesélés módja érdekes, összevissza ugrálunk az időben, sokszor mindenféle jelzés nélkül. Például elég izgalmas volt, amikor már negyven oldal óta ismertük az egyik főszereplőt, aztán jött egy bekezdés, amiben hirtelen megtudtuk, hogyan ismerte meg őt az elbeszélő évekkel korábban. De nem jelezte semmi az ugrást, azt lehetett hinni, hogy az előző bekezdés után járunk időben. 

Vontatott az egész, nagyon ritkán történik bármi is, inkább filozofálgatásokból meg leírásokból áll a regény, ezeket meg ebben a mennyiségben és töménységben unom. Amikor végre jött valami esemény, az mindig új lökést adott ahhoz, hogy kitartsak a végéig. Csak ez annyira ritkán fordult elő az első 80 oldalon, hogy elveszítettem a reményt, hogy valaha is be fog indulni a cselekmény. Ráadásul azon kaptam magam, hogy már nem is érdekel, melyik szereplő múltjában mi történt, és már nem is akarom megtudni, hová fejlődik a románc, szemmel láthatólag úgysem akarja elárulni ez a jóember. Erre rátett még egy lapáttal, hogy amúgy sem rajongok a megcsalós sztorikért, és nem érdekel a jelenség ideologizálása. Valamint tovább nehezítette a dolgomat, hogy az író igen szűkmarkúan méri a vesszőket, ezért viszonylag sokszor kellett kétszer nekifutnom egy mondatnak, miután kiderült, hogy az valójában összetett mondat lenne. 

Amióta csak először kezembe került Gerald Durrell Családom és egyéb állatfajták című zseniális műve, terveztem, hogy egyszer elolvasom a bátyja, Larry (legalább) egy könyvét. Azt hiszem, ezennel most letettem ezt a terhet, és nem erőltetem, ami nem megy. 

*Á, eszembe jutott egy! A Wicked, amiből sikeres Broadway-musical is készült, de engem annyira kiakasztott, hogy a felénél elhajítottam.