Tegnap

volt a Nagyi legidősebb testvérének, B-nak és feleségének, Zs-nak a temetése. Idén töltötték volna be a 86. életévüket, és már egy ideje mindketten betegeskedtek. Én is elmentem a temetésre, jött velem Viola is, mert őt még nem tudom itthon hagyni több mint egy egész napra. Magán a szertartáson nem voltam ott, mert a kicsi nem bírta, ezért a kocsiban ültünk, ott nyugtatgattam, de később azért elsétáltam a sírhoz. Ott nyugszanak a dédnagyszüleim is.

A temetés után tor következett, amit családi beszélgetésnek hívtunk. Nagyon-nagyon régen nem voltunk már együtt így mind, és annak örülök, hogy most végre ilyen is volt, csak az nagyon szomorú, hogy egy temetés kellett hozzá. Olyan rokonok is eljöttek, akikkel már vagy 15-20 éve nem találkoztunk. B és Zs nagyon hiányoztak az összejövetelről, mert minden karácsonyi és nyári ugyanilyen, sokszor ugyanitt megrendezett találkozón ott voltak, ameddig csak ilyeneket szerveztünk.

Nézegettünk régi képeket, egészen az ükszüleimig visszamenőleg vannak szerencsére. Eleve imádom a fényképeket, a régieket még inkább, és legjobban a családom képeit. Nagyon érdekes volt látni az ükszüleimet a tizenegy (?) gyerekükkel, akik közül az egyik a dédnagypapám volt. B-ről is rengeteg fotó van szerencsére, a legkorábbiakon ötéves körül van. Szívfájdító volt belegondolni, hogy azokon a fotókon ő a család legfiatalabb tagja, óvodás korú kisfiú, és mostanra eltelt az élete. Nyomasztó, hogy (szerencsés esetben) mindenkivel így történik: először a család kicsi kincse, aztán felcseperedik, fiatal felnőtt lesz, jönnek a gyerekek (vagy a testvérek gyerekei), az unokák (vagy a testvérek unokái), közben meghalnak a nagyszülők és az ő generációjuk tagjai, majd a szülők és az ő generációjuk tagjai, aztán esetleg a testvérek/unokatestvérek és a saját generáció tagjai, aztán egyszer csak azon kapja magát, hogy ő a család legidősebb tagja, és végül elmegy. Ez az élet rendje, persze, de azért nagyon szomorú.

Négyen voltak testvérek, már csak ketten vannak.