Következetesség

Érdekes, milyen sok családban nincs meg, mert attól félnek a szülők, hogy nagy hiszti lesz, ha nem az történik, amit a gyerek szeretne, vagy a gyerek nem fogja szeretni őket.

Ez most két posztról jutott eszembe. Az egyik arról szólt, hogy a gyerek vinni akarja a bevásárlásra a kismotorját, az anyja meg mondja, hogy oké, de ő nem fogja cipelni, aztán hazafelé a gyerek közli, hogy már nem akar kismotorozni, és a végén a szatyrok mellett azt is anya cipeli. Ezt én nem tartom jónak. Nálunk ez így ment:
- Anya, ezt hozom sétálni. [Ez = valami random játék.]
- Jó, hozhatod, de most szólok, hogy nem fogom cipelni.
X idő elteltével:
- Anya, hozod nekem?
- Nem, mert megbeszéltük, hogy nem fogom cipelni.
- De én már nem szeretném hozni.
- Akkor tedd le ide, itt marad.
- De akkor el fog veszni.
- Akkor el fog veszni.

És nem cipelte. Cipeltem én, aztán hamar megtanultam felmérni, mekkora játékot érdemes hurcolni, illetve érdemes-e egyáltalán. Tény, hogy én nem toporzékoltam - nem is mertem volna, mert tudtam, hogy azzal anyut másodpercek alatt a plafonra lehet küldeni, egyébre nem jó. De ha be is hisztizik a gyerek, szerintem csak néhányszor kell kibírni, aztán rájön, hogy értelmetlen a műsor, és többet nem csinálja.

A másik posztban arról volt szó, milyen iskolatáskát érdemes venni a gyereknek, és szerepelt a szempontok között, hogy mivel legalább alsóban úgyis anya cipeli, nem éri meg nagyon menőt venni. He? Miért cipelné anya? Az a gyerek táskája. Mindenki viszi a magáét, és a szülő nem a személyi hordár, hanem a szülő. Az ő cuccát sem cipeli helyette más. Ha olyan nehéznek érzem a táskát, hogy attól tartok, megsérül a gyerek gerince, akkor legfeljebb kiveszek egy-két könyvet, amit én viszek, de az egész mindenséget tutira nem.

Úgy szeretnék következetes lenni, remélem, menni fog.