Mindenféle ez meg az

Annyiszor látom, hogy emberek teleszórják a Facebookot szép vagyok, fiatal vagyok, király vagyok témájú szelfikkel, és ezekhez sokszor olyan szöveget mellékelnek, ami leszól mindenkit, aki nem olyan, mint ők. Nem tudok nem arra gondolni, hogy ott, ahol ez rendszeresen előfordul, kisebbségi komplexus áll a háttérben.

Huszonhatezerkétszáztizennegyedszer is el kell mondanom, elnézést, hogy nem bírom felfogni, mi olyan romantikus abban, ha egy pasi a falhoz szorít, majd lesmárol egy nőt. Miért kell azt tanítani tinilányoknak, hogy ettől el kell olvadni? Ugye, ha a mi gyerekünket mi neveljük, akkor ő tudni fogja, hogy ez nem romi, hanem száni?

Az meg milyen alpári, hogy szétmegy egy pár, de ezt nem lehet csendben, békésen, intelligensen csinálni, muszáj nagy nyilvánosság előtti sárdobálásba kezdeni. És persze minden kommentelőnek megvan a határozott véleménye arról, a két fél közül melyik a görény. Teljesen jogos, hiszen konkrétan semmit sem tudunk arról, mi történt valójában, viszont nincs is hozzá közünk.

Megint volt egy királyi esküvő, vagyis hát hercegi, és még egy héttel később is tele van ostoba, nevetséges és néha egészen gusztustalanul csámcsogó cikkekkel a hírfolyamom, pedig egy bulvárlapot sem követek. Sajnos a címeket és a felvezetőket el szoktam olvasni, és egyszer olyan is volt, hogy megnyitottam a cikket, blöe. Na de hogy minden egyes vendég ruháját/kalapját külön firkálmányban kelljen fikázni, Kate-et egy teljesen különálló cikkben kelljen alázni (fénykép, amin nem mosolyog --> szomorú volt --> miért volt szomorú? --> zavarta, hogy Harryéknek nagyobb és drágább esküvőjük volt, mint neki, különben is utálja a menyasszonyt --> banyek, remélem, ilyen felszínes ember a világon nincs, plusz bárkiről lehet olyan képet lőni, amin pont nem mosolyog, pedig semmi baja, plusz előbb elhiszem, hogy esetleg nem volt kedve a néhány hetes kisbabája nélkül tölteni a napot).

Kisbaba mellett takarítani nem egyszerű, de azért lehet. Az ember nekiáll, letörli a port a szobában, aztán a gyerek (,aki ott van, látja anyát,) felsír. Szoptatás, kicsit alszik a baba az anyja ölében, aztán jöhet egy kis játék, nevetgélés, éneklés, mesélés, versolvasás, beszélgetés. Ezután az ember feláll, megy a dolgára, valamennyit végez (Flóra esetében fél-egy óra áll rendelkezésre), közben 3-4 percenként ránéz a gyerekre, esetleg beszélget vele egy kicsit, aztán a gyerek megint megéhezik, esetleg társaságra vágyik, és így tovább. Szóval meg lehet oldani a takarítást, csak nem 1,5-2 óra lesz, mint régen, hanem 4-6. Ma pont 5. Mondjuk nem értem a végére, de a gyerekszoba külön történet, mert ki kell pakolni az átmeneti ágyunkat, majd vissza, és hát az nem gyors, szóval ma bele sem vágtam. Majd holnap.

Sokak szerint akkor nem lehet letenni a gyereket egy percre sem, nem még fél-egy órára, ha minden nyekkenésre felkapkodják, és ettől kézbe szokik. Mások szerint ez személyiségfüggő, nem a szülőn múlik. Én nem tudom, kinek van igaza, mindkettőt el tudom hinni. Mindenesetre Flóránál talán az is benne van abban, hogy jól elvan magában, hogy a kórházban, ha nem voltunk ott, megérte neki békében lenni, mert sírással nemigen tudta magára vonni az ápolónők figyelmét. (Más babáknál eleget láttam ezt, amikor bent voltunk.) Szóval lehet, hogy akkor is ilyen lenne, ha két nap után hazajön velünk, de nincs kizárva, hogy ezek a korai élmények is benne vannak a dologban.