Mindig nevetünk

Négy óra alvás után (előtte a gyerek 6 órát sírt, illetve nyilván nem, de ehhez ennyit kellett vele rugózva sétálni) pénteken kórház, követség, bevásárlás volt a program. Nekem a négy óra pihi annyi energiát adott, hogy levegőt tudjak venni, meg odataláljak a helyekre, és Flóra is eléggé készen volt. Tomi hat órát aludt, ő még morogni is tudott, amiért sokat kellett várni a gyerekkel a vérvételre (vagy két órát). A kórháztól ő tolta a babakocsit, de a vásárlás felénél cseréltünk - nem tudatosan, csak egy álldogálás után én fogtam meg a kocsit. Erre Tomi szkeptikusan: "Pont a két holdkóros menjen együtt?"

Szoptatásnál mellcsere, ez kb. 30 mp, ezt a gyerek bánatos "ne! ne!" kiáltások hallatására szokta fordítani. (Egy elmélet szerint ez a hang azt jelenti, hogy a baba éhes, és a miénkre ez igaz is.) Ma egy esetben, amikor már látta a fényt az alagút végén, a következőt közölte megkönnyebbült sóhaj kíséretében: "huh!" Vidám pillanatokat szerzett ezzel mindkét szülőjének.

Voltak látogatóban Györgyiék, aminek nagyon örültünk. Érkezésükkor a férje, aki szintén Tomi, az én férjemhez, akinek elég karikás a szeme: "Nahát, milyen kipihent vagy! Meg nem mondanám, hogy kisgyereked van." :D

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gumimacik utoljára

Az utolsó hónapom

Gárdonyi Géza: Isten rabjai