Kórházi motyó
Ez is milyen vicces.
Tökre láttam magam, amint majd fél napig kínlódom azon, hogy mennyi mit tegyek be a kórházi táskába, amivel majd szülni indulunk. Az persze nagy könnyítés, hogy itt a vécében van vécépapír meg szappan, és a kicsi mindent kap, csak az a ruha kell, amiben haza akarja vinni az ember. Az anya is mindent kap, kb. fésű meg papucs kell. Ettől függetlenül jól el tudtam volna töprengeni ezen a kérdéskörön, de hát nem volt rá alkalmam.
Nem baj, most van. Szombaton beköltözöm az egyik anyaszobába, mert szeretnék, ha mind a hat etetéskor én tolnám a gyerek szájába a cumisüveget, hogy megtanuljak nem parázni azon, biztos nem fullad-e meg.* Egyúttal hátha Flóra is hamarabb lesz hajlandó mind a hat etetéskor szonda nélkül betolni az adagját, akkor aztán mehetnénk, amerre látunk. Az anyaszoba azt jelenti, hogy Flóra nem lesz mellettem, marad, ahol most van, viszont nem negyven perc lesz odajutni hozzá, hanem egy. Annak örülök, hogy még többet leszünk együtt, most már tényleg konkrétan egész nap, annak kevésbé, hogy a kórházban. Nagyon rendes, kedves és profi mindenki, tényleg, szavam nem lehet, de akkor is tele már a hócipőm az egésszel. Állati fárasztó többek között az, hogy legalább tíz nővér foglalkozik velünk, mikor ki, és még kettő nem mondott egyformát: az egyik elmondja, hogy X dolgot így kell, és amikor legközelebb úgy csinálom, Y leszúr, hogy ezt így nem szabad csinálni, és ha legközelebb úgy csinálom, ahogy Y mutatta, akkor Z... Na, értitek. Remélem, azért az osztályra felvett anyukák kijárhatnak, szívesen sétálnék napi egy-két órát, meg ha mód lenne rá, akkor úgy el tudnék képzelni egy Valentin-napi vacsorát Tomival a kórháztól két utcára lévő étteremben. Aztán ha jövő szerdán már itthon lehetünk, annál jobb, akkor majd rendelünk valami finomat, és megesszük annyi részletben, ahányban Flóra hagyja, bár ő még főleg alszik.
Azt is remélem, hogy én is most, tömbösítve tudom le hosszú életem összes kórházasdiját, mert annyira még úgy sem jó móka, hogy nem én vagyok a páciens.
*Azoknak a szülőknek, akik szülés után két nappal hazaviszik a babájukat, fogalmuk sincs, mekkora mázlijuk van azzal, hogy sosem volt monitoron a gyerekük. Ha egyszer meglátod, milyen gyorsan esik le az oxigénszintje 100-ról 60-ra úgy, hogy fuldoklásnak semmi jelét nem adja, kva nehéz ám szabadulni ettől a képtől, és nem baromira félni, mi van, ha ezt otthon is csinálni fogja, és észre se veszed, csak esetleg akkor, amikor már gáz van.
Tökre láttam magam, amint majd fél napig kínlódom azon, hogy mennyi mit tegyek be a kórházi táskába, amivel majd szülni indulunk. Az persze nagy könnyítés, hogy itt a vécében van vécépapír meg szappan, és a kicsi mindent kap, csak az a ruha kell, amiben haza akarja vinni az ember. Az anya is mindent kap, kb. fésű meg papucs kell. Ettől függetlenül jól el tudtam volna töprengeni ezen a kérdéskörön, de hát nem volt rá alkalmam.
Nem baj, most van. Szombaton beköltözöm az egyik anyaszobába, mert szeretnék, ha mind a hat etetéskor én tolnám a gyerek szájába a cumisüveget, hogy megtanuljak nem parázni azon, biztos nem fullad-e meg.* Egyúttal hátha Flóra is hamarabb lesz hajlandó mind a hat etetéskor szonda nélkül betolni az adagját, akkor aztán mehetnénk, amerre látunk. Az anyaszoba azt jelenti, hogy Flóra nem lesz mellettem, marad, ahol most van, viszont nem negyven perc lesz odajutni hozzá, hanem egy. Annak örülök, hogy még többet leszünk együtt, most már tényleg konkrétan egész nap, annak kevésbé, hogy a kórházban. Nagyon rendes, kedves és profi mindenki, tényleg, szavam nem lehet, de akkor is tele már a hócipőm az egésszel. Állati fárasztó többek között az, hogy legalább tíz nővér foglalkozik velünk, mikor ki, és még kettő nem mondott egyformát: az egyik elmondja, hogy X dolgot így kell, és amikor legközelebb úgy csinálom, Y leszúr, hogy ezt így nem szabad csinálni, és ha legközelebb úgy csinálom, ahogy Y mutatta, akkor Z... Na, értitek. Remélem, azért az osztályra felvett anyukák kijárhatnak, szívesen sétálnék napi egy-két órát, meg ha mód lenne rá, akkor úgy el tudnék képzelni egy Valentin-napi vacsorát Tomival a kórháztól két utcára lévő étteremben. Aztán ha jövő szerdán már itthon lehetünk, annál jobb, akkor majd rendelünk valami finomat, és megesszük annyi részletben, ahányban Flóra hagyja, bár ő még főleg alszik.
Azt is remélem, hogy én is most, tömbösítve tudom le hosszú életem összes kórházasdiját, mert annyira még úgy sem jó móka, hogy nem én vagyok a páciens.
*Azoknak a szülőknek, akik szülés után két nappal hazaviszik a babájukat, fogalmuk sincs, mekkora mázlijuk van azzal, hogy sosem volt monitoron a gyerekük. Ha egyszer meglátod, milyen gyorsan esik le az oxigénszintje 100-ról 60-ra úgy, hogy fuldoklásnak semmi jelét nem adja, kva nehéz ám szabadulni ettől a képtől, és nem baromira félni, mi van, ha ezt otthon is csinálni fogja, és észre se veszed, csak esetleg akkor, amikor már gáz van.
ahhh, nagyon nehéz lehet ez az időszak :(, de biztos vagyok benne, hogy most már nagyon hamar rendeződik minden aggodalom Flóra körül, és pár héten belül már csak a szokásos otthoni kialvatlanságra tudsz majd panaszkodni ;) <3
VálaszTörlésVolt már könnyebb, az biztos. És köszönjük, mi is nagyon reméljük, hogy most már hamarosan hazajön.
Törlés