Kétnyelvűség

Ausztriában élve többször eszembe jut, hogy a mi gyerekünk jó eséllyel kétnyelvűként fog felnőni, ha itt maradunk. Ez alapvetően nagyon jó dolog, megkönnyíti például további nyelvek elsajátítását, ami különösen azért jó hír, mert nekem azért van egy icipici problémám azzal, hogy a másik anyanyelve nem az angol lesz, hanem a német. (Nem tudom, hogy tudott bennem így elromlani a német szeretete laza négy és fél év alatt, hihetetlen.)

Aztán erről mindig eszembe jut Málta. Ott az emberek túlnyomó többsége kétnyelvű, mivel a máltai és az angol is hivatalos nyelv az országban, így az angol oktatására kicsi kortól fogva nagy hangsúlyt fektetnek. Van is, akinél bejön, de vannak azért ijesztő dolgok. Az egyik napilap komment szekciójában szoktam kemény dolgokat látni, sőt a cikkekben is - rengetegen vannak, akik nem tanulnak meg rendesen angolul, tehát a helyesírás gyatra, igék és melléknevek vonzatát többnyire találgatják, a főneveket hasraütésszerűen képzik igékből és melléknevekből, az igeidőket meg hagyjuk is. És vannak azok az emberek, akiket a szüleik nem tanítottak meg máltaiul, mert mennyivel trendibb, ha csak egy anyanyelve van a gyereknek, ami az angol (ezt a hülyeséget nem tudom felérni ésszel, ráadásul a máltai egy annyira szép és bonyolult nyelv, hogy tényleg vétek nem továbbadni), viszont a szülők nem tudnak normálisan angolul, aminek a következő lesz az eredménye: egy olyan felnőtt, aki máltaiul abszolút nem tud, angolul viszont tragikusan rosszul. Vagyis az én olvasatomban nincs neki anyanyelve, mert egyetlen olyan nyelv sincs, amit legalább jól beszélne. Ez azért nagyon durva. (És akkor azt még nem is említettem, hogy Máltán napjainkban úgy próbálják kizárni a külföldieket egy csomó munkakörből, hogy alapvető elvárás az anyanyelvi szintű máltai nyelvtudás. És akkor ezek az emberek a saját országukban kimaradnak egy csomó munkalehetőségből, csak mert ők trendi módon csak angolul tudnak, illetve hát angolul sem.)

És akkor magyar csoportban is megjelenik a kérdés, mi a véleményünk arról, ha ő meg a férje, akik nem német anyanyelvűek, csak németül fognak beszélni a gyerekkel, ő is "a kevéske némettudásával." Engem ez elborzasztott. Remélem, meggondolják magukat, és nem fogják elérni, hogy úgy járjon a gyerekük, mint ezek a szerencsétlen máltai gyerekek, akikkel jól kiszúrtak a szüleik puszta szeretetből. A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve, ugye.

Megjegyzések

  1. Ez egy nagyon sokrétű téma. Az engem körülvevő példából azt látom a kétnyelvű gyerekeken, hogy az megy nekik anyanyelvi szinten, amin tanulnak az iskolában. Ladó fia pl sokszor keresi a magyar szavakat, és olvasni sem tud magyarul. Szerintem ez nagyon szomorú, de nem én vagyok az anyja, hogy foglalkozzak vele. Én annyit tettem az ügy érdekében, hogy gyerekeknek való képregényt és rejtvényfüzetet tettem a wcbe. Bejött, a gyerek órákig is ül benn vele, vagy kihozza, hogy akkor segítsünk neki. :)
    Azt gondolom, hogy külföldön gyereket beszélni tanítani a saját nyelvünkön elég, óvodában pillanatok alatt felveszi az idegennyelvet, és még csak össze se kavarodik a fejében, szépen rájön magától, hogy különbözik a kettő. És ha mégis lassabban haladna az idegen nyelvvel, egy év plusz az oviban nem nagy lemaradás. :) Az iskolarendszerbe bekerülve meg tökéletesre csiszolják a tudását. Hiszen az osztrák gyerekeket is tanítják németül, ugyanúgy, ahogy nekünk is van magyar óránk.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én azt szeretném, ha a magyar lenne az erősebb a kettő közül, ha a kettő nem lehet egyformán erős. Ehhez persze rengeteget kell olvasni a gyereknek csecsemőkortól fogva, sokat kell hozzá beszélni, később őt is beszéltetni, és még később a foglalkoztatók is fontosak. Egyetértek veled abban, hogy teljesen felesleges neki közösségbe kerülés előtt annak az országnak a nyelvét tanítani, ahol él, amennyiben az nem a szülők anyanyelve, mert pikk-pakk megtanulja, amint közösségbe kerül.

      Az fura, de igaz, hogy ha gyatra nyelvtudással idegen nyelven beszél a szülő a gyerekéhez, akkor utána a gyerek hiába tanulja azt a nyelvet az iskolában is, nem helyrehozható a kár, amit a szülő okozott. Konkrétan jobb akkor már, ha nem próbál meg másik nyelvet tanítani, azzal nem okoz bajt. Valamikor olvastam ennek az okáról is, de sajnos már nem emlékszem rá. Mindenesetre ezért van az, hogy ezek a máltai emberek nem tanulnak meg normálisan angolul, hiába tanítják őket a suliban. Nagyon csalóka, amikor az ember azt hiszi, anyanyelvi szinten tud egy nyelvet, és közben nagyon messze van attól a szinttől. Beszélgettem egyszer egy máltai sráccal, katasztrofális volt a nyelvtudása, és megkérdeztem tőle, náluk hogy van ez, már otthon is angolul beszélnek-e, vagy a suliban kezdik a tanulást, mire azt mondta, neki az angol is az anyanyelve, és otthon angolul is meg máltaiul is beszéltek kiskorában. Eléggé csodálkoztam.

      Törlés
    2. Uhh, szegény máltaiak. :O
      Ladó nagyobb gyerekei osztályt kezdtek úgy iskolában, hogy nem beszéltek németül, és év végére mind a három felzárkózott annyira, hogy nem kellett évet ismételniük. Szóval szerintem nem lesz nehéz dolgod, legfeljebb abban, hogy ha nagyobb lesz, akkor a magyar töriröl is, irodalomról is mesélni neki. Nekem pl nagyon szomorú látni, hogy 14-18 évesek egyik se ismeri a János vitézt vagy a Toldit, illetve nem tudja, kik voltak a kurucok. Nekem magyarként fontos, hogy nagyjából képben legyek a népemmel, hogy miken mentek keresztül az ősök. :)

      Törlés
    3. Mindenképp művelődni fog magyar töriből és irodalomból is :) Szerintem is fontos, mert bár külföldön fog élni, de magyar gyerek lesz.

      Törlés
  2. az unokatesóm amerikában született és ott is nőtt fel, sosem élt itt, viszont a szülei csak magyarul beszéltek vele és egymással otthon, ennek eredményeképp tökéletesen beszél magyarul, csak néhány szóra kérdez rá, hogy az hogy van magyarul (konkrétan emlékszem, hogy pl. a helikopter szó volt ilyen :D:D)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez biztatóan hangzik :) Akkor van remény! A helikopter vicces :)

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gumimacik utoljára

Az utolsó hónapom

Gárdonyi Géza: Isten rabjai