Izgalmak közepette
Tomival sosem unatkozunk.
Kedden délelőtt chilis babot főztem. Amikor a hagyma és a hús már jó volt, kibontottam a babkonzervet, de mielőtt beleöntöttem volna a tartalmát a fazékba, letettem a mosogató szélére, hogy még egyet keverjek a hagymás húson. A konzervdoboz megcsúszott, elindult bele a mosogatóba, én meg utánakaptam. Sikerült is tenyérrel beleérni a fedelébe, annak is a rücskös, borotvaéles szélébe. Jó mélyen, úgyhogy dőlt a vér, én meg frászt kaptam. Nem nagyon bírom a vért. Tomi szerencsére sebellátásban is profi, úgyhogy megmentett. A kezem még most is baromira fáj, ha véletlenül teljesen kinyitom a tenyeremet.
Intéznivalónk akadt Pesten szerda délelőtt, úgyhogy kedden este felbuszoztunk, a szüleimnél aludtunk, aztán apu reggel elvitt minket a dolgunkra. 8-ra volt időpontunk, oda is értünk 7:40-re, ehhez képest 8:30-kor kerültünk sorra. Ekkor már eléggé izgultam, mert 9-ig volt időnk maximum, és 10-kor már indult a telekocsi a város túlsó végéből Bécsbe. Végül időben végeztünk, pont 9-re, és pont 10-re át is értünk Kelenföldre. Fél 2-től dolgozom, úgy lehetett számolni, hogy kb. fél 1-kor landolunk Bécsben az U6 déli végénél, ahonnan nekem még kb. fél óra a munkahelyem, szóval még marad fél órám, amit azzal tölthetek, hogy veszek valami kaját délutánra. Készülésre szerencsére nem kellett időt számolni, mert mindent lefénymásoltam és kivágtam már a keddi óra szüneteiben, hogy vész esetén elég legyen beesni a terembe fél 2-kor. Na, hát minden szép is volt meg jó is, amíg bele nem keveredtünk egy brutál méretű dugóba, amit egy órákkal korábban árokba fordult teherautó okozott. A Győr-Mosonmagyaróvár távot úgy háromnegyed óra alatt tettük meg, király volt. Mire végre megindult a forgalom, már kb. dél volt, ha nem negyed 1, szóval egyértelműen látszott, hogy esélyem sincs beérni. Szerencse, hogy az ezen való izgulás kötött le, mert így nem figyeltem, mennyivel haladunk. Azt érzékeltem, hogy jóval gyorsabban, mint biztonságos lenne, de csak akkor döbbentem meg, amikor Ausztriában levillogott a rendőr, és döbbenten közölte, hogy 169-cel mért be minket, majd amíg elment büntetést írni, a sofőr nevetgélve közölte, hogy igazából 180-190 között száguldott, csak mikor meglátta a rendőrt, beletaposott a fékbe, így mire elkészült a sztárfotó, már 169-re lassult. Na, itt azért leizzadtam, mert belegondoltam, hogy ha akármi is történt volna, ilyen sebességnél teljesen mindegy lett volna, hogy be vagyunk kötve, semmi esélyünk sem lett volna a túlélésre. A srác amúgy azt mondta a rendőrnek, azért sietett úgy, mert én rosszul vagyok, amit nem is értettem, el nem bírom képzelni, hogy ez bármilyen rendőrt érdekeljen, mivel nem mentőautóban ültünk, ugyebár. A rendőr amúgy rám sem nézett, úgy söpörte félre ezt a hülyeséget. Végül az volt a mázlim, hogy le volt zárva az a lehajtó, ahol az U6-hoz lehetett volna érkezni, ezért bementünk a belvárosba, és ha már ott voltunk, a srác elvitt a munkahelyemig, így a 10-15 perc késés helyett 10 perccel az óra kezdete előtt már ott voltam.
És most is az a konklúzió, mint eddig minden telekocsis élményem után: soha többé telekocsi. Csak ha tényleg nagyon-nagyon muszáj. Mint tegnap, amikor sem busz, sem vonat nem hozott volna vissza, csak fél-egy óra késéssel, plusz városon belüli bumlizás. De amúgy soha többet. Nagyon utálnám, ha más felelőtlensége miatt kellene idejekorán meghalnom.
Kedden délelőtt chilis babot főztem. Amikor a hagyma és a hús már jó volt, kibontottam a babkonzervet, de mielőtt beleöntöttem volna a tartalmát a fazékba, letettem a mosogató szélére, hogy még egyet keverjek a hagymás húson. A konzervdoboz megcsúszott, elindult bele a mosogatóba, én meg utánakaptam. Sikerült is tenyérrel beleérni a fedelébe, annak is a rücskös, borotvaéles szélébe. Jó mélyen, úgyhogy dőlt a vér, én meg frászt kaptam. Nem nagyon bírom a vért. Tomi szerencsére sebellátásban is profi, úgyhogy megmentett. A kezem még most is baromira fáj, ha véletlenül teljesen kinyitom a tenyeremet.
Intéznivalónk akadt Pesten szerda délelőtt, úgyhogy kedden este felbuszoztunk, a szüleimnél aludtunk, aztán apu reggel elvitt minket a dolgunkra. 8-ra volt időpontunk, oda is értünk 7:40-re, ehhez képest 8:30-kor kerültünk sorra. Ekkor már eléggé izgultam, mert 9-ig volt időnk maximum, és 10-kor már indult a telekocsi a város túlsó végéből Bécsbe. Végül időben végeztünk, pont 9-re, és pont 10-re át is értünk Kelenföldre. Fél 2-től dolgozom, úgy lehetett számolni, hogy kb. fél 1-kor landolunk Bécsben az U6 déli végénél, ahonnan nekem még kb. fél óra a munkahelyem, szóval még marad fél órám, amit azzal tölthetek, hogy veszek valami kaját délutánra. Készülésre szerencsére nem kellett időt számolni, mert mindent lefénymásoltam és kivágtam már a keddi óra szüneteiben, hogy vész esetén elég legyen beesni a terembe fél 2-kor. Na, hát minden szép is volt meg jó is, amíg bele nem keveredtünk egy brutál méretű dugóba, amit egy órákkal korábban árokba fordult teherautó okozott. A Győr-Mosonmagyaróvár távot úgy háromnegyed óra alatt tettük meg, király volt. Mire végre megindult a forgalom, már kb. dél volt, ha nem negyed 1, szóval egyértelműen látszott, hogy esélyem sincs beérni. Szerencse, hogy az ezen való izgulás kötött le, mert így nem figyeltem, mennyivel haladunk. Azt érzékeltem, hogy jóval gyorsabban, mint biztonságos lenne, de csak akkor döbbentem meg, amikor Ausztriában levillogott a rendőr, és döbbenten közölte, hogy 169-cel mért be minket, majd amíg elment büntetést írni, a sofőr nevetgélve közölte, hogy igazából 180-190 között száguldott, csak mikor meglátta a rendőrt, beletaposott a fékbe, így mire elkészült a sztárfotó, már 169-re lassult. Na, itt azért leizzadtam, mert belegondoltam, hogy ha akármi is történt volna, ilyen sebességnél teljesen mindegy lett volna, hogy be vagyunk kötve, semmi esélyünk sem lett volna a túlélésre. A srác amúgy azt mondta a rendőrnek, azért sietett úgy, mert én rosszul vagyok, amit nem is értettem, el nem bírom képzelni, hogy ez bármilyen rendőrt érdekeljen, mivel nem mentőautóban ültünk, ugyebár. A rendőr amúgy rám sem nézett, úgy söpörte félre ezt a hülyeséget. Végül az volt a mázlim, hogy le volt zárva az a lehajtó, ahol az U6-hoz lehetett volna érkezni, ezért bementünk a belvárosba, és ha már ott voltunk, a srác elvitt a munkahelyemig, így a 10-15 perc késés helyett 10 perccel az óra kezdete előtt már ott voltam.
És most is az a konklúzió, mint eddig minden telekocsis élményem után: soha többé telekocsi. Csak ha tényleg nagyon-nagyon muszáj. Mint tegnap, amikor sem busz, sem vonat nem hozott volna vissza, csak fél-egy óra késéssel, plusz városon belüli bumlizás. De amúgy soha többet. Nagyon utálnám, ha más felelőtlensége miatt kellene idejekorán meghalnom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése