Hótalpas túra, Jasna, Chopok
Idén új helyszínt próbáltam ki, gondoltam, nem kell mindig Donovalyba menni hótalpazni, van még annyi szép táj. Van is, abban nem volt hiba, gyönyörű helyeket láttam.
Szépen kitaláltam, hogy villamossal megyek az Oktogonra, ott meg átszállok az éjszakaira, ami elvisz a Hősök terére, merthogy az első kisföldalatti pont úgy indul, hogy már nem értem volna oda a busz indulására. Ez sikerült volna is, időben az Oktogonon voltam, csak sajnos nem jó buszmegállóban álltam, ezért az éjszakai elhúzott mellettem. Nagyon örültem, hogy lesétálhatok a Hősök teréig a tök sötét, tök üres városban hajnali negyed ötkor, de hát nem volt más választásom. Azt mindenesetre döbbenetesnek találtam, hogy ezen a kb. másfél kilométeres útszakaszon a síkos beton meg a tükörjég váltogatta egymást. Azért tényleg teljen már rá, hogy felszórják homokkal a járdákat, de nem? Lényeg, hogy nyaktörés nélkül megérkeztem a buszhoz. Jasnáig a három óra alvást még kiegészítettem további két-hárommal, szóval mire megérkeztünk, már egész jól voltam.
Felfelé nem volt gond, mert bár nehéz volt a terep, végig biztonságban éreztem magam. Sajnos nagyon meleg volt, többször le kellett vennem a kabátot, a sapkát, a kesztyűt meg a sálat, és a hó olyan állagú volt, mintha jégkásában próbálnánk előrejutni. Csodaszép helyeket láttunk, fotóztam is megint vagy százötvenet, és ebből csak kb. hat képen fedezhetőek fel emberi alakok. Így megy ez. Visszafelé lehetett nehézségi szintet választani - volt a sima túra meg az upgrade-elt. Én mindig ez utóbbit szoktam választani (bármilyen túráról legyen is szó, ha ez a túravezető van, ő mindig kínál nehezített pályát, amit én mindig örömmel el szoktam fogadni), most sem volt másként. Először felmásztunk egy házikóhoz, de úttalan utakon ám, azzal a tudattal, hogy aki kicsúszik (márpedig a jégkása azért csúszik), az majd a völgyben áll meg. Itt még nem féltem, csak izgultam egy kicsit. Amikor viszont megindultunk lefelé a hegyről, megváltozott a hó állaga. Valahogy hószerűbb volt, viszont sokkal jobban csúszott, mint addig. Ennek következtében már az első lépéseknél fenékre ültünk, és gyakorlatilag a hegy aljáig csúszva tettük meg az utat. Na, itt féltem. Nagyon gyorsan csúsztam, nem láttam, merre tartok, mert hason csúsztam, és hiába próbálkoztam, nem tudtam fékezni, irányítani, megfordulni, semmit. Időnként sikerült mégis megállni, amikor alám fordult a lábam, esetleg fennakadt egy fán, úgyhogy jókat reccsent a térdem, és az egyik bokám csak mostanra jött helyre teljesen, pedig eltelt egy hét. Jó köves volt a hó alatt az ösvény, szóval a könyökömet alaposan összevertem. A kabátom alá is bement a hó, a derekamon kb. lefagyott a bőr, és annyira átáztam, hogy a bugyim is csuromvizes lett. Arra gondoltam közben, Tomi biztos kitekeri a nyakam, ha most eltöröm valamimet, vagy ha a közös hetünket azzal töltöm, hogy az ágyat nyomom valami remek kis megfázással.
De végül nem lett semmi bajom. A buszon az első két órát vizesen ücsörögve töltöttem, mivel a váltóruhának magammal vitt nadrágomból is csavarni lehetett a vizet - mire visszaértünk a buszhoz, a csomagtartóba már egy csomóan behajigálták a hótalpaikat, nyilván a szatyrom tetejére, szóval teljesen elázott a váltóruhám. Két óra alatt a legkönnyebben száradó nadrágomt sikerült megszárítani a busz fűtésénél, onnantól már nem fáztam. És tényleg semmi bajom sem lett. Se egy nátha, se egy köhögés, semmi láz. Meg vagyok hatódva magamon, tényleg, és persze nagyon örülök.
Összességében jó volt a túra, és még mindig szeretek hótalpazni, de azért felmerült bennem a gondolat, hogy esetleg ez volt az utolsó alkalom. Aztán eltelt egy hét, és már látom, hogy dehogy, továbbra is járni fogok. Legfeljebb jobban meggondolom, kell-e nekem a nehezített lejövetel. (100%-ig biztos vagyok benne, hogy többet nem lesz ennyire nehezített, és pláne nem lesz alkalmam veszélyben érezni magam. A túravezető profi, nagyon tapasztalt, kb. több ezer túrán van már túl, én is vagy tízszer kirándultam már vele. Egyszerűen itt most nem számolta bele a dologba, hogy az, hogy ő le tud menni azon az úton, nem jelenti, hogy egy csomó amatőrnek is sima liba lesz a kaland. Viszont senkinek sem lett semmi baja, szóval nem is történt nagy katasztrófa.)
Szépen kitaláltam, hogy villamossal megyek az Oktogonra, ott meg átszállok az éjszakaira, ami elvisz a Hősök terére, merthogy az első kisföldalatti pont úgy indul, hogy már nem értem volna oda a busz indulására. Ez sikerült volna is, időben az Oktogonon voltam, csak sajnos nem jó buszmegállóban álltam, ezért az éjszakai elhúzott mellettem. Nagyon örültem, hogy lesétálhatok a Hősök teréig a tök sötét, tök üres városban hajnali negyed ötkor, de hát nem volt más választásom. Azt mindenesetre döbbenetesnek találtam, hogy ezen a kb. másfél kilométeres útszakaszon a síkos beton meg a tükörjég váltogatta egymást. Azért tényleg teljen már rá, hogy felszórják homokkal a járdákat, de nem? Lényeg, hogy nyaktörés nélkül megérkeztem a buszhoz. Jasnáig a három óra alvást még kiegészítettem további két-hárommal, szóval mire megérkeztünk, már egész jól voltam.
Felfelé nem volt gond, mert bár nehéz volt a terep, végig biztonságban éreztem magam. Sajnos nagyon meleg volt, többször le kellett vennem a kabátot, a sapkát, a kesztyűt meg a sálat, és a hó olyan állagú volt, mintha jégkásában próbálnánk előrejutni. Csodaszép helyeket láttunk, fotóztam is megint vagy százötvenet, és ebből csak kb. hat képen fedezhetőek fel emberi alakok. Így megy ez. Visszafelé lehetett nehézségi szintet választani - volt a sima túra meg az upgrade-elt. Én mindig ez utóbbit szoktam választani (bármilyen túráról legyen is szó, ha ez a túravezető van, ő mindig kínál nehezített pályát, amit én mindig örömmel el szoktam fogadni), most sem volt másként. Először felmásztunk egy házikóhoz, de úttalan utakon ám, azzal a tudattal, hogy aki kicsúszik (márpedig a jégkása azért csúszik), az majd a völgyben áll meg. Itt még nem féltem, csak izgultam egy kicsit. Amikor viszont megindultunk lefelé a hegyről, megváltozott a hó állaga. Valahogy hószerűbb volt, viszont sokkal jobban csúszott, mint addig. Ennek következtében már az első lépéseknél fenékre ültünk, és gyakorlatilag a hegy aljáig csúszva tettük meg az utat. Na, itt féltem. Nagyon gyorsan csúsztam, nem láttam, merre tartok, mert hason csúsztam, és hiába próbálkoztam, nem tudtam fékezni, irányítani, megfordulni, semmit. Időnként sikerült mégis megállni, amikor alám fordult a lábam, esetleg fennakadt egy fán, úgyhogy jókat reccsent a térdem, és az egyik bokám csak mostanra jött helyre teljesen, pedig eltelt egy hét. Jó köves volt a hó alatt az ösvény, szóval a könyökömet alaposan összevertem. A kabátom alá is bement a hó, a derekamon kb. lefagyott a bőr, és annyira átáztam, hogy a bugyim is csuromvizes lett. Arra gondoltam közben, Tomi biztos kitekeri a nyakam, ha most eltöröm valamimet, vagy ha a közös hetünket azzal töltöm, hogy az ágyat nyomom valami remek kis megfázással.
De végül nem lett semmi bajom. A buszon az első két órát vizesen ücsörögve töltöttem, mivel a váltóruhának magammal vitt nadrágomból is csavarni lehetett a vizet - mire visszaértünk a buszhoz, a csomagtartóba már egy csomóan behajigálták a hótalpaikat, nyilván a szatyrom tetejére, szóval teljesen elázott a váltóruhám. Két óra alatt a legkönnyebben száradó nadrágomt sikerült megszárítani a busz fűtésénél, onnantól már nem fáztam. És tényleg semmi bajom sem lett. Se egy nátha, se egy köhögés, semmi láz. Meg vagyok hatódva magamon, tényleg, és persze nagyon örülök.
Összességében jó volt a túra, és még mindig szeretek hótalpazni, de azért felmerült bennem a gondolat, hogy esetleg ez volt az utolsó alkalom. Aztán eltelt egy hét, és már látom, hogy dehogy, továbbra is járni fogok. Legfeljebb jobban meggondolom, kell-e nekem a nehezített lejövetel. (100%-ig biztos vagyok benne, hogy többet nem lesz ennyire nehezített, és pláne nem lesz alkalmam veszélyben érezni magam. A túravezető profi, nagyon tapasztalt, kb. több ezer túrán van már túl, én is vagy tízszer kirándultam már vele. Egyszerűen itt most nem számolta bele a dologba, hogy az, hogy ő le tud menni azon az úton, nem jelenti, hogy egy csomó amatőrnek is sima liba lesz a kaland. Viszont senkinek sem lett semmi baja, szóval nem is történt nagy katasztrófa.)
Hóból készült Betlehem
Ez már a fenéken csúszás eleje
Ez meg egy befagyott minivízesés
Megjegyzések
Megjegyzés küldése