Csodavárás

Van nekem egy szintetizátorom, amit 8-9 éves korom körül a Jézuska hozott karácsonyra. Bár anyu úgy emlékszik, alig használtam, valójában rengeteget játszottam rajta, és még meg is lepődtek, hogy új zenéket szereztem, nem elsősorban már létezőeket játszottam. Egy idő után mégis felkerült a padlásra, talán azért, mert elromlott néhány billentyűje.

Most lekerült, mert Matyi zongorázni szeretne, és gondolták apuék, hogy a szintetizátoron jól ki tudná próbálni, tetszik-e neki a dolog. Hát, tetszik neki. Az sem zavarja, hogy apu nem tudja megszerelni a billentyűket (pedig mindig mindent meg tud, tehát amit nem, arra tényleg keresztet lehet vetni), nagy vidáman pötyörészik, és olyan elmélyülten, hogy az valami egészen ennivalóan aranyos. (Mesét is úgy hallgat, készült is róla kép, lehet, hogy majd megmutatom.) Ki is találta, hogy ilyet kér a Jézuskától. Tegnap viszont nagy csalódás érte: hiába zenélgetett mély révületben, mégis haza kellett menni anyuéktól, tehát fel kellett állni a szintetizátor elől. A gyereknek görbült a szája, majdnem sírt, úgy kérdezte, hány nap van még karácsonyig. És nem lehetne, hogy a Jézuska előbb jön, mondjuk már holnap (ma)? Nem? És ha már most, hazafelé megveszik a karácsonyfát, és feldíszítik, akkor nem lehet, hogy a Jézuska eljönne megnézni, és ha már erre jár, akkor az ajándékot is betenné alá?

Én imádom a karácsonyt, és gyerekkoromban már kb. október végétől azzal vegzáltam anyut, hányat kell még aludni karácsonyig, de idén e miatt a sztori miatt külön várom.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gumimacik utoljára

Az utolsó hónapom

Gárdonyi Géza: Isten rabjai