Óvoda

Ma az egyik óvónő egyszer csak felpattant, és közölte, hogy neki ez már túl sok, megy a tornaterembe lemozgatni a gyerekeket, mert elviselhetetlenek. Az volt a durva, hogy az én érzékelésem szerint konkrétan semmi sem történt, ami indokolta volna, hogy kiboruljon. Később büntetésbe helyezte az egyik 3 éves kisfiút (kivette a többiek közül, és a terem másik végébe ültette, ahol én is ültem), mert a gyerek amúgy tényleg égetnivalóan rossz, és képtelen szót fogadni. Szegénykém nagyon vissza akart menni a többiekhez, ő is akart játszani, de hát nem engedtem el, mindig mondtam, hogy üljön vissza, mert úgy gondoltam, az óvónő mondhatja neki, hogy mehet. Az egyik ilyen után mondtam neki, ne szomorkodjon, majd ha kicsit nagyobb lesz, tud majd utasításokat követni, tudja azt csinálni, amit mond az óvónő, és akkor majd mindig játszhat a többiekkel. Ezt németül mondtam neki, és annyira aranyos volt, mert nézett rám, és nagy komolyan bólogatott :D

Két hete az volt a projekt az egyik csoportban, hogy mosogatószivacsot kellett temperába mártogatni, és tunkolni kellett a papírt, így kellett képet "festeni". Rám bíztak két kislányt, üljek ott velük, amíg alkotnak. Az egyikük közölte, hogy ő fest egy virágot, majd fogta a szivacsot, és ecsetként használva valóban mázolt is vele. Nekem tökre tetszett, amit csinált, szép lett az a kép a barnás-pirosas-sárgás árnyalataival. Aztán megjött az óvónő, ránézett a képre, és rémülten mondta, hogy ez _nem jó_, mert a kislány rajzolt, és nem rajzolni kell, hanem tunkolni a papírt. Ekkor jöttem rá, hogy a kreativitást a vádakkal ellentétben nem az iskola öli ki a gyerekekből - a folyamat már az óvodában elkezdődik.

Valahogy olyan nyomasztó nekem az ovi, nem akarnék óvodás lenni. Nem az a benyomásom, hogy hú, de jó, lehet játszani egész nap, hanem az, hogy lehet játszani egész nap, de baromira kell vigyázni, mert egészen kiszámíthatatlan, mi veri ki a biztosítékot az óvónőnél, és miért fog lecseszni. Amúgy meg biztos könnyű lesz majd oviba adni a saját gyerekemet - ma az egyik csoportban szívettépően zokogott az egyik kicsi az anyukája után legalább öt-tíz percen át, és közben ököllel verte az ajtót, ami olyan rossz volt, hogy majdnem én is elbőgtem magam :D (Ebben biztos az is benne volt, hogy szokatlanul keveset aludtam, ezért nem voltam valami friss.) Az nagyon aranyos volt, hogy az egyik kislány oda akart menni hozzá, hogy megvigasztalja, nagyon tetszett. De az óvónő nem engedte, azt mondta neki, hagyja békén, sírjon nyugodtan, majd abbahagyja. Sajnáltam, szerintem hitelesebb lett volna egy másik gyerek szájából, hogy túlélhető a nap anya nélkül, mint egy felnőttéből.